A sztyeppei nomád ló
A vadló:
Az eurázsiai sztyeppe nomád népeinek történelme egybeforrt a lóval. A sztyeppén ősidők óta éltek lovak. Háziasításuk is itt történt meg az i.e.IV. évezredben (vagy talán még régebben). Itt ült az ember először lóra, itt kapott szárnyra: „A ló a férfi szárnya.” - tartják a kazakok. A végtelen füves puszta tökéletes élőhelyet biztosít a lovak számára: körös-körül, ameddig a szem ellát a táplálékot jelentő fű hullámzik, és csak kevés fa és bokor nő, ami elrejthetné a rájuk vadászó farkasokat. A lovak ménesekben élnek, amelyek egy csődörből és a hozzá tartozó kancákból és csikókból áll. Közösen könnyebben veszik észre a lopakodó farkasokat, és hatékonyabban védekeznek, ha mégis szorul a hurok. Alapvetően a csődör feladata a ménes összetartása, vezetése és megvédése. A lovak szociális viselkedése igen fejlett, ennek köszönhető, hogy az emberrel is képesek kommunikálni, együttműködni. A sztyeppei lovak tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz. Fejük két oldalán elhelyezkedő szemükkel belátják az egész láthatárt. Sötétben is jól látnak. Állandóan mozgó kis füleiket képesek az adott hangra irányítani. Szaglásuk kiváló. Testük az állandó vándorláshoz alakult: hosszú lábaik rugóként működnek, járás közben így használják a legkevesebb energiát. Legtakarékosabb jármódjuk az ügetés, amellyel teljes mértékben kihasználják ezt a rugózó rendszert. Akár 70 km/órás sebességgel is képesek száguldani. Egyhuzamban pedig több mint 30 km-en át tudnak vágatatni megállás nélkül. Rendkívül szívósak, gyorsak és alacsony súlypontjuk miatt fordulékonyak, egy-egy esés után pedig villámgyorsan pattantak fel és vágtanak újra. Képesek izommunka nélkül megtartani testüket és fejüket, így állva is tudnak aludni. Szőrzetük színével beleolvadnak a tájba. Elviselik a pusztára jellemző hatalmas hőingadozást. Télen zsírréteg és hosszú szőr védi őket a fagytól, a hó alól kikapart füvet eszik. Méretük ideális (120-140 cm-es marmagasság): elég kicsik hogy kevesebb táplálékkal is beérjék, de elég nagyok, hogy testtömegükhöz számított felületük kevés legyen, így kevesebb hőt veszítsenek. Vegetius Renatus, római szerző így ír a sztyeppei lóról:”A hun lovak nagyfejűek, horgasan kosorrúak, kiülő szemekkel és szűk orrlyukakkal. Állkapcsok széles és erős, nyakuk merev. Sörényük térdig ér, bordáik nagyok, gerincük görbe, farkuk lompos. Lábszáraik erősek, de lábaik kicsik, patáik szélesek, talpuk homorú. Testük szögletes, farukon semmi zsír, izmaik sem duzzadnak. Törzsük inkább hosszú, mint magas, dongás, csontjaik erősek. Feltűnően véznák. De mindezt a csúfságot feledteti számos jó tulajdonságuk: józanságuk, okosságuk és az, hogy bármiféle sérülést könnyen elviselnek.”
A ló nélkülözhetetlen segítőtársa volt a pásztorembereknek, akiknek hatalmas állatcsordáikkal állandó mozgásban kellet lenniük. Míg a kutya az állatok hajtásában, összetartásában és megvédésében segített, a ló tette lehetővé a velük való folyamatos mozgást. A nomád ember a ló hátán élte életét: egész nap lovon kísérete, őrizte méneseit, gulyáit, nyájait. Állandó vándorlás nyáron a dúsabb legelőjű nyári szállás, télen az időjárás viszontagságitól védettebb téli szállás irányába. A lovakat ménesekben tartották, amely egy csődörből és 15-25 kancából, valamint azok csikóiból álltak, pontosan úgy mint a természetben a vadlovak ménesei. Tavasszal a harmadfű csikókat pányvával kifogták a ménesből: ekkor megnyírták, megbillogozták, herélték őket. A kiválasztott csikók belovaglása is ekkor kezdődött. Nyáron a szopós csikókat fogták ki és kötötték a jurta közelébe: a kancák így mindig visszatértek hozzájuk és ekkor megfejték őket. A lótejből erjesztett kumisz a nomádok alapvető tápláléka volt. Mivel összetételében igen közel áll az anyatejhez (közelebb, mint a tehéntej) rendkívül tápláló. Ősszel a lovakat a legdúsabb legelőkre hajtották, hogy elegendő zsírt tudjanak felszedni a télre. Télen így is sok állat elhullott a rendkívül hideg időjárás és a mindig közelükben ólálkodó farkasok miatt.
A ló volt a nomád háziállatok (ló, teve, marha, juh, kecske) közül a legbecsesebb. A nomád férfi számára a szép feleség után a gyors ló volt a legfontosabb, ezután következett a rettenthetetlen sas és a szélsebes agár végül a jó fegyver és páncél. Ott, ahol egy egész család teljes vagyona és jurtája ráfért 6 teve hátára a gazdagságot is lóban mérték. A gyerekek szinte előbb tanultak meg lovagolni, mint járni, később pedig a legkisebb távolságot is lovon tették meg. „Lovon ülnek, és le nem szállnak róla, mert gyalogosan nem képesek helytállni, minthogy lovon nőttek fel és a szokás hatalma folytában lábon járni sem tudnak.” – állapítja meg az avarokról Maurikios bizánci császár. A puszták népei a világ legkiválóbb lovasaivá váltak
„A kazak lelke a lovában vagyon.” tartja a mondás. A sztyeppe lovasnomádjai igen tisztelték, megbecsülték lovaikat. Kocsi elé lovat soha nem fogtak, jurtás-szekereiket ökrökkel, bivalyokkal vontatták. Csak szükség esetén málháztak lóra, erre inkább tevét használtak. A ló értelmes és rendkívül érzékeny társuk volt, aki megérzi az időjárás változásait és a közelgő veszélyt. Nagy ünnepeken lovat áldoztak (legnagyobb alkalmakkor fehér lovat) majd húsát közösen elfogyasztották. A halotti tort a temetés után egy évvel tartották, ekkorra összegyűlt az egész család. Ekkor áldozták fel az elhunyt lovát, majd mellé temették az állatot vagy az azt jelképező koponyát és lábszárcsontokat a bőrbe csomagolva, hisz a túlvilági életet sem tudták elképzelni csak lóháton. Az áldozati ló koponyáját vagy bőrét gyakran kiakasztották. Lóbőrből készítették a varázserejű sámándobot, a „csikót”. A dobot akárcsak a mesék táltos paripáját parázzsal kellett etetni, hogy megfeszüljön - szőre kifényesedjék, és hogy keményebben szóljon – dobogjon a patája. A táltos paripa mindig segítette a mese hősét, együtt küzdött vele, gyakran beszélt is hozzá. Az i.e. VIII. századi belső-ázsiai türk rovásírásos feliratokon mindig ott szerepel a hős tettei mellett lovainak sorsa is: ”Amikor Köl Tegin huszonegy éves volt, Csacsa Segünnel ütköztünk meg. Legelőször a szürke lovat, Tadiking Csort lovagolva támadott. A ló ott elpusztult. Másodszor a szürke Iabara Jamtart lovagolva támadott. Az a ló is elpusztult. Harmadszor Jegen Szigil bég felvértezett pej lovára szállva támadott. A ló ott pusztult el.”.
A lószerszámok:
A nomádok a szőrén való lovaglást lealacsonyítónak tartották, lóra csak nyeregbe ültek fel. Bár ugyanolyan könnyedén lovagoltak szőrén is, ha kellett és gyermekeiket is így tanították lovagolni. A nomád lószerszám kialakítása segítette a lovast és kímélte a lovat.
A fából készült, bőrszíjakkal mesterien összeállított nyereg a ló gerincének két oldalán, a hosszú nyeregtalpakon támaszkodott a ló hátára. A nomád nyereg magas kápákkal rendelkezett, amelyek közé magasan feszítették az ülőbőrt. A nyereg így nem érintkezett a ló gerincével, ezáltal nem zavarta a ló mozgását. A ló ugyanis alapvetően hátulsó lábaival hajtja magát, innen indul ki a mozgásimpulzus, amely a gerincen fut végig. Az elülső kápát midig magasabbra készítették, védve ezzel a lovas ágyékát a szúrásoktól. Az elülső kápa a szár beakasztására is szolgált. A lovat a bal zablakarikába fűzött szíjjal, a menetkötőfékszárral kötötték ki, a szárat a kápára akasztották. A beakasztott szárral a ló nem tudta lehajtani a fejét, ezáltal nem tudott lefeküdni sem. A kikötött, felszerszámozott ló nem legelhetett, nem feküdhetett bele a ganéba. Ez a módszer a lovon való alváshoz is elengedhetetlen. A nyereg talpfájáról függtek le a vérszíjak, amelyekhez a különböző málhát vagy az ellenség levágott fejét kötötték. A nyerget ló mellkásán, szügyén és farán átvetett laza hevederek tartották egy helyben, így biztosította a ló szabad légzését. A nyereg alá mindig több réteg pokróc, nemez, izzasztó került, amely óvta a ló hátát, felszívta izzadságát és megemelte a nyerget.
A kengyel készülhetett fémből és fából is. A kevésbé ellenálló fa kengyelt télen használták, mert a fémmel ellentétben ez nem fagyott át, nem hűtötte a lovas lábát. A jobb kengyel gyakran nagyobb volt a balnál, hogy a felszállás után rögtön vágtába ugró ló hátán is beletaláljon a csizma. A csuklós zabla is aszimmetrikusra készül, lehetővé téve a bal kézzel való fékezést. A zabla a ló szájszögletében pálcákban végződött, megakadályozta a zabla átcsúszását a ló száján. A kantárt, a szügyellőt és a farhevedert veretekkel díszítették, amik védtek bőrszíjakat a vágásoktól. A nyeregkápákat ugyanezen okból gazdagon kiverték. A veretek rangjelzésre is szolgáltak. A szárat sohasem díszítették veretekkel, amelyek akadályoznák a finom irányítást. A nomád népeknél a nők is kiváló lovasok voltak, nekik külön lószerszámuk volt, amely mindig szebb, díszesebb volt a férfiakénál. Jellegzetes nomád lószerszámdísz a lófarokból készült bojt, a boncsok, amely általában a ló álla alá, vagy szügyellőre kötöttek. A dísz eredete az ókori időkig vezethető vissza, amikor még az ellenség skalpját kötötték a szerszámra. A nomádok sarkantyút sohasem használtak, már csak azért sem mert a nyereg két oldalán lelógó nagy nyeregszárnyak miatt a sarok nem is érintkezett a ló oldalával. A lovat kis lovaglóostorral, kamcsival hajtották, amelynek különleges változata a magyar karikásostor. A lovaglóostort, akárcsak a karikást fegyverként is használták. A lovat bántani, neki fájdalmat okozni azonban szigorúan tilos volt. A harcos nem csak saját magát, hanem értékes, jól idomított lovát is páncélozta, hiszen nélküle elveszett a csatatéren. Nomád szokás szerint a csatába induló ló üstökét felkötötték, farkát bogba felkötötték, befonták. Úgy tartották, felkötött farkú lovat nem érheti baj.
A nomád lovas harcos csípőjével az elülső kápának támaszkodva, enyhén behajlított térdekkel állt a kengyelben. Lovagláskor lábaival és csípőjével követte a ló mozgását, míg felsőtestét függetlenítette tőle. A lovat a comb és a térd finom nyomásaival, a testsúly apró áthelyezésével irányította. A szárat lovaglás közben mindig lazán tartotta, vagy nem is használata. A ló így nyakát szabadon mozgathatta, amely alapvetően fontos számára az egyensúlyozásban. A nomád lovas csípőtől lefelé így mintegy eggyé vált a lóval, miközben teljes mértékben a fegyvereinek használatára összpontosíthatott. Joggal írja a hunokról egy korabeli szerző, Claudianus: ”A természet nem köti oly szorosan a kentaurt törzséhez, mint ahogyan a hun megüli paripáját.”
 
A lovas hadviselés:
„Egy férfi sátorban születik és lovon hal meg.” – ez a kazak közmondás igaz minden nomád férfira, bármikor is élt. A sztyeppén minden család óriási állatállománnyal rendelkezett. A jószág jelentette számukra a megélhetést, a vagyont. Ezt az értéket állandóan őrizni kellett a farkasoktól és a tolvajoktól. Az állatok ellopása, főként pedig a gyorsan elhajtható lovak tolvajlása mindennapos volt. Ha pedig valakinek elhajtották a jószágát, azt vissza kellett szereznie, meg kellett torolnia de akkor már nem egyedül, hanem szervezetten. Ugyanilyen küzdelem folyt a dúsabb legelőkért, és bővizű itatókért. A fegyveres összecsapások, háborúk éppúgy részei voltak a pásztornépek életének, mint az évszakos vándorlás. És ha egyszer valakinek sikerült összefognia ezeket a harcos törzseket, hát nem volt senki, ki ellenálljon egy olyan hadseregnek, melynek minden katonája a sztyeppén nőtt fel: lóháton, fegyverben.
A lovasnomádok háborúba végeláthatatlan ménesekkel vonultak fel. „Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig a sokaság látszatának keltése végett.” – írja Bölcs Leó a magyarokról. A nomádok hadjáratban mindig vittek magukkal szárított hús- és tejport, melyet bármikor megfőzhettek. Szükség esetén lovukat megerelték, és vérét megitták, vagy megsütve megették. Egy harcos mindig több felszerszámozott lóval indult hadba, így ha kellett pillanatok alatt átpattanhatott másik lovának nyergébe. Ez azonban azt is jelentette, hogy minden fegyverét és felszerelését vertes övén hordta. A puszták harcosai lovaikat váltogatva elképesztő távolságokat tettek meg igen rövid idő alatt. A nomád birodalmaké volt a kor legfejlettebb hírvivőszolgálata: 1242.-ben Ögödej kán halálhíre 10 nap alatt jutott el Karakorumból Budára!
A nomád lovashadviselés fontos része volt a portyázás, amelynek célja a felderítés, a megfélemlítés és a zsákmányszerzés volt. A hadjáratban résztvevő harcosok nem kaptak fizetséget, azt maguknak kellett zsákmányolniuk és hazavinniük, ám ez nem okozott számukra nehézséget. Ezt igazolja a 18. században élt Tóth Ferenc báró beszámolója: „Nehezen képzelhető az a gondoskodás, türelem és különleges igyekezet, amivel a tatárok a zsákmányukat őrizték; 5-6 bármilyen korú rabszolga, 60 birka, 20 ökör, szemmel láthatóan nem hozta zavarba azt az embert, aki azokat zsákmányul ejtette.”
A csataló, a „paripa” mindig herélt volt, mint ahogy általában a hétköznapokban is herélteket hátalak. Különösen becsülték a poroszka lovakat, amelyeken sokkal kényelmesebb volt egész nap nyargalni. Az előkelők teljes fémvértezetet viseltek és fémpáncél védte lovaikat is. Ez a hadrendben rohamozó nehézlovasság a közelharcban is megállta helyét. A sereg nagy részét adó pásztoremberek könnyű vértben, nehéz vassal nem terhelt gyors kis lovakon vágtattak. Feladatuk csatában a nyilazás, hadjáratban a portyázás, felderítés volt. Bölcs Leó így ír a türkök (magyarok) fegyvereiről: „Fegyverzetük kard, páncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol egyiket, hol másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal vannak fölényben.De nem csak ők maguk öltenek fegyvert, hanem előkelő embereik lovaikat elől vassal vagy nemezzel vértezik.” A paripának meg kellett tanulnia parancsra leülni, lefeküdni, hogy lovasával elrejtőzhessen a magas fűben vagy fedezéket nyújtson a nyílt pusztaságon. Bírnia kellett a csatazaj, állnia a felé süvítő nyilakat és a feje felett lesújtó szablyát, tűrni a sérüléseket és halálmegvető bátorsággal rohamozni, vagy éppen szélsebesen menekülni. A nomádok haditaktikájukat teljes mértékben a ló nyújtotta gyorsaságra alapozták. Mindig megelőzték hírüket és előbb távoztak mint ahogy az ellenséges erősítés megérkezett. Vágtató ló hátáról lőtték ki nyilaikat, és dübörgő lovakon indultak rohamra. Amikor aztán egy letelepedett kultúra találkozott a nomádokkal a hatás borzalmas volt. A nomádok lovas-harcos életmódjukból eredően behozhatatlan előnnyel rendelkeztek.
Flesch Márton
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
