Szarvasmarha

Ukrán szürke marha

Magyar szürke marha

            A magyarok hatalmas gulyákat hajtva jöttek be a Kárpát-medencébe. A marha az egyik legjelentősebb háziállatuk volt. Húsán és tején kívül, igaerejét, bőrét és tülkét is hasznosították. A marhákat télen-nyáron kinn legeltették az árvizekkel öntözött, dús füvű legelőkön.

            Csontleletek: A 10-13. századból származó 10 ezernél több marhacsont vizsgálata (Bökönyi) alapján (pl.: a 10-12. századból Zalavárról koponya) megállapítható: a magyarok marhái kistermetű (mm. 112 cm), rövid szarvú jószágok voltak. A primigenius típus podóliai ősválozatához tartoztak. (Matolcsi 1982.). Az avarok marhák is hasonlóak voltak (mm. 125 cm), sőt a korban egész Európában ilyen marhákat tartottak. DE: A szarvcsapokat gyakran levágták a koponyáról. A 10-12. századi ukrajnai és dél-orosz kazár lelőhelyeken: hosszú szarvú marhák csontleleteit azonosították. (Matolcsi 1982.).

Még a középkorban, a 14-15. századra alakult ki az ősi magyar marhából a nagy testű, hosszú szarvú marha: a magyar szürke. (De addig miből készíttették a szaruíjakat?)

            Írott források: első írásos említése: 1365. esztergomi vámtarifa: „nagy ökrök”-et említ

            Ábrázolások: 10-12. századi övveret Tiszaeszlár-Bashalomról: rövid szarvú marha fejét ábrázolja. 1353. Képes Krónika „A magyarok bejövetele” című miniatúráján: kis testű, rövid szarvú, barna marhák, amiket keleti öltözéket viselő emberek hajtanak. 1488. Thuróczy Krónika „Tatárjárás” című miniatúrája: kis testű, rövid szarvú marhát ábrázol.

Veret, Tiszaeszlár-Bashalom, 10-12. század

 „A magyarok bejövetele”, Képes Krónika, 1353.

Mai fajták: A 10-13. századi magyar marha legjobban a mai ukrán szürkéhez hasonlíthatott (kb. 200 egyed maradt belőle)

Magyar szürke: a primigenius típus podóliai változatának legnagyobb testű (mm. 136 cm), leghosszabb szarvú és jelenleg legnagyobb egyedszámú képviselője.

Ősi jellege miatt felhasználták az őstulok rekonstrukciójának kialakításához.

Vele megtévesztésig hasonló, az ugyancsak nagy számban fennmaradt, olasz maremann. Egyéb un. sztyeppei szürke marhafajták: román, bulgár, görög, török. Napjainkra rendkívül kis számban maradtak fenn.

            Magyar tarka: a 19. században a magyar szürkének, a szimentáli marhával való fajtaátalakító keresztezésével jött létre.

Bivaly

Magyar bivaly

            A bivalyt az avarok hozták be a Kárpát-medencébe, ettől az időtől jelent meg Európa más részein, így Olaszország területén is. A magyarok újabb bivalygulyákkal érkeztek. A Balkánra a bolgárokkal került be. Mint nagy erejű igás állat volt jelentős, de hasznosították húsát, tejét, bőrét és tülkét is. A Kárpát-medence folyóit kísérő kiterjedt mocsárvilág kedvező feltételeket biztosított a bivalytartás számára.

            Csontleletek: Szarvcsontok (ezek alapján különböztethetők meg egyértelműen a marhától) kerültek elő a 15-17. századból Nagykanizsáról és a 16-17. századból Budavárról. Az orosz sztyeppén középkori leletei ritkák, de fellelhetők.

            Írott források: első írásos említése 1183. II. Bélának a Dömsödi Apátságnak írt adománylevelében szerepel

            Ábrázolások: -

            Mai fajták: Célirányos tenyésztése a fajtának sosem volt, így a középkorban is olyan lehetett, mint a mai magyar bivaly (a bivaly legészakibb, hideghez legjobban alkalmazkodott fajtája). Napjainkban nagy számban tenyésztik Erdélyben. Ma is megtalálható Oroszországban, a Volga deltában.

Juh

Karakachan juh

Hortobágyi racka juh: ősi szarvalakulást mutató egyed

            A magyar nép megszámlálhatatlan juhnyájjal érkezett a Kárpát-medencébe. A juh igen fontos háziállatuk volt. Hasznosították húsát, tejét, gyapját, gereznáját, bőrét. A nyájakat egész évben ridegen tartották a száraz legelőkön.

            Csontleletek: A 10-12. századi lelőhelyekről (pl.: Felgyő, Doboz-Hajdúirtás, Kardoskút-Hatabak, Szarvas-Rózsás, Tizsalök-Rázom) származó csontok vizsgálata alapján: a magyarok juha kis testű (mm. 59 cm), széles ívben, vízszintes álló tengely mentén csavarodó szarvú volt. A 16-17. századra tenyésztették ki ebből a fajából a nagy testű, V alakban álló, dugóhúzó-szerűen csavarodó szarvú juhot: a hortobágyi rackát.

            Írott források: A magyar nyelvben a „juh” szó a rackát, míg a „birka” szó az egyéb, finomgyapjas fajtákat jelöli.

            Ábrázolások: 16.század, M.S. mester: „Lovasság” című oltárképén (Esztergom): a zászlón szélesen csavarodó szarvú juh feje látható.

            Mai fajták: A középkori racka a mai fajták közül a karakachanra (ősi bolgár fajta, igen kis egyedszámban) hasonlíthatott.

            Hortobágyi racka (mm.72 cm): igen ősi jellegű  (még ma is találni olyan egyedeket, amelyek szarva vízszintes állású, és kevésbé csavaros)

            Gyimesi racka: a 15. századtól tenyésztik, Kisázsiai eredetű? (sajnos Bökönyi és Matolcsi nem foglalkozik a fajtával, pedig érdemes lenne)

            További rackafajták még: havasalföldi (Románia), …

            Cigája: a 18. századtól, a Balkánról kerül be.

            Cikta: a 18. századtól, német telepesekkel érkezett.

Kecske

Magyar kecske

            A magyarok a nagyszámú nyájjal együtt rengeteg kecskét is hoztak magukkal. Húsáért, tejéért, bőréért tartották. Igénytelen jószág, sohasem tartották azonban akkora számban, mint a juhot, mivel falánksága nagy károkat okozott a növényzetben.

            Csontleletek: A 10-12. századi lelőhelyekről (pl.: Felgyő, Doboz-Hajdúirtás, Kardoskút-Hatabak, Szarvas-Rózsás, Tizsalök-Rázom) csontmaradványi kerültek elő

Írott források: -

Ábrázolások: -

Mai fajták: Mivel komoly tenyészkiválasztást sohasem folytattak, a középkori magyar kecske úgy nézhetett ki, mint a mai magyar kecske (tulajdonképpen céltudatos tenyésztése, fajtává alakítása a mai napig nem történt meg, ezért parlagi kecskének is nevezik) 

Sertés
 

Vörös mangalica: ősi testalkattal rendelkező egyed

A magyarok sertést már az európai sztyeppén is tartottak (A mai nomádok sertést valószínűleg azért nem tartanak, mert a száraz belső-ázsiai sztyeppe erre nem alkalmas). A Kárpát-medencébe bevonuló magyarok kondákat is hozhattak magukkal. (Még a 18. században is lábon hajtották eladni a sertéseket az Alföldről Sopronba.) A Kárpát-medencében a nagy kiterjedésű lápos-mocsaras területeken tartották, vagy a tölgyerdők rengetegében makkoltatták a kondákat egész évben. Húsát, szalonnáját fogyasztották.

Csontleletek: A 10-12. századi lelőhelyeken (pl.: Zalavár, Biharudvar, Felgyő, Kardoskút-Hatabak, Szarvas-Rózsás, Tizsalök-Rázom) feltárt csontleletek: kis testű, tömör csontú, változékony sertésfajta.

            Írott források: első írásos említése: 1075. I. Gézának a Garamszentbenedeki Apátságnak írt adománylevelében szerepel

            Ábrázolások: 1488. Thuróczy Krónika „Tatárjárás” című miniatúrája: kistestű, vaddisznószerű sertések láthatók rajta.

            Mai fajták: A középkorban a sertés (amely küllemre csak kevéssé különbözött a vaddisznótól) úgy nézhetett ki, mint a bakonyi (ennek a nevéből származik az angol „bacon” szó) vagy a szalontai sertés, ezek a fajták azonban a 19. századra kihaltak. (Európában ősi, középkorból megmaradt sertésfajtára már sehol sem akadtam!)

Mangalica: a 19. században tenyészették ki a szalontai fajtának a szerb sumadia sertésfajtával való keresztezésével (A „mangalica” elnevezés is szerb eredetű.) Ősi jellegű sertésfajta. (Vaddisznócsíkos malacait elnézve ez a fajta sem állhat távol a középkori sertésektől.)

Nyúl

Magyar óriás nyúl: vadas színű egyed

          Nyulat a sztyeppei népek nem tartottak, Magyarországra csak a nyugatról jött szerzetesek hozták be. Jellemzően a kolostorokban tenyészették. (A vak nyúlfiókákat ugyanis böjt idején is szabad volt fogyasztani a szerény szerzeteseknek.)

Csontleletek: A legkorábbi csontleletei a 16. századból, Visegrádról származnak.

            Írott források: A Margit-sziget régi neve „Nyulak-szigete” (jellegzetes középkori nyúltartó sziget)

            Ábrázolások: -

            Mai fajták: A középkori nyúl, küllemre olyan lehetett, mint a magyar vadas, ami azonban az 1980-as évekre beleolvadt a magyar óriásba.

            Magyar óriás: 20. században a magyar vadas, belga órással való fajtaátalakító keresztezése révén jött létre.

Baromfi

Magyar lúd: vadas színű egyed

            A magyarok baromfit a füves sztyeppén nem tartottak (ugyanakkor a ligetes sztyeppe övezetében a baromfi megtalálható volt), a Kárpát-medencébe való beköltözés után azonban tenyésztették. Húsát, tojását, tollát hasznosították. Lúdtartásra a hatalmas kiterjedésű vízjárta árterek kiválóan alkalmasak voltak.

Csontleletek: A 6-8. századi avar lelőhelyekről (pl.:Gyenesdiás) és 9-12. századi magyar lelőhelyekről (pl: Algyő, Felgyő, Doboz-Hajdúirtás, Kardoskút-Hatabak, Szarvas-Rózsás, Tizsalök-Rázom) is előkerültek tyúkcsontok: apró termetűek tyúkok. A 9-12. századi sírokban (pl: Algyő, Felgyő, Kardoskút-Hatabak,Szarvas-Rózsás) lúd csontleleteit is feltárták: kistermetű ludak.

            Írott források: -

            Ábrázolások: -

            Mai fajták: A középkori tyúk, bár kisebb termetű volt, csak kevéssé különbözhetett napjaink tanyasi sárga magyar tyúkjától.

A középkori lúd is úgy festhetett, mint egy kisebb termetű mai magyar lúd (a fehér színváltozat már a 11. században megvolt).

Kacsa csontmaradványi eddig nem kerültek elő a korból, de mivel a vizekben gazdag alföldi élőhely ideális lehetett számára valószínűleg tenyésztették. A középkori kacsa a mai magyar kacsához hasonló lehetett.

Erdélyi kopasznyakú tyúk: a 16-17. században törökök révén jutott Magyarországra.

            Fodrostollú magyar lúd: 19. században alakult ki a sima tollúból a Kárpát-medencében.

A gyöngytyúk a 13. században szerzetesekkel került be Magyarországra, elsősorban kolostorokban tartották

A pulyka 1590-es évektől jelent meg Magyarországon.

A galamb csontleleteit eddig nem találták meg (kis méretük miatt csontjai a földbe könnyen elporladnak), pedig már az ókortól széles körben elterjedt volt tenyésztésük (a mongolok is használtak hírvivő galambokat), így a magyarok is tarthatták. Az igen nagyszámú mai magyar galambfajta a 19-20. században alakult ki.