Középkori magyar háziállatok

Ebben a cikkben, a középkorban, a Kárpát-medencében a magyarok (895-1526.) által tenyészetett állatfajtákkal foglalkozom. Ezt kiegészítve ismertetem az itt élt avarok (568-796.) háziállatait is. Szó esik a kunok (1243-1526.) néhány háziállatáról is. (A hunok (424-453.) rövid itt tartózkodásának idejéből sajnos nem tártak fel állatcsontleleteket.)

Az ismertető megírásához a régészeti állattan két világhírű szaktekintélyének, Bökönyi Sándornak és Matolcsi Jánosnak a munkáit használtam fel (1974-ben és 1982-ben kiadott könyveikhez hasonló összefoglaló mű azóta sem készült a témában).

 Mindezt kiegészítem még annak leírásával, hogy az ősi középkori fajták melyik mai fajtához hasonlítnak legjobban alkatilag, valamint tartás és takarmányozás szempontjából, nem genetikailag!

Ezen kívül ismertetem még a mai magyar háziállatfajták eredetét is.

Ló

Mongol ló

Hucul ló: ősi színt és jegyeket mutató egyed

            Az avarok és a magyarok is messze földön híres lovas népek voltak. A ló meghatározta életmódjukat: lóháton hajtották állataikat, lóháton élték mindennapjaikat, lóháton vonultak hadba, lovukkal együtt temetkeztek, kancatejet ittak, ünnepeken lovat áldoztak, lóhúst ettek (a kunok a 16. századig tartották ezt a szokást). A Kárpát-medencébe végeláthatatlan ménesekkel vonultak be. Lovaikat szilajon, félvad ménesekben tartották télen-nyáron kinn a pusztán.

Csontleletek:

Lókoponya, Pókaszepek, 6-8. század, avar

Lókoponya, Szentes-Borobásföld, 9-10. század, magyar

A csontleletek alapján az avar lovak kb. 136 cm marmagasságú, rövid törzsű, zömök testalkatú állatok lehettek. A népvándorláskori lókoponyák vizsgálata alapján az avar, a magyar, a kazár és az altaji lovak azonos típusba tartoznak, közöttük csak populációs különbségek mutathatóak ki. (Matolcsi 1982.)

A magyar és az avar lovak koponyái közötti különbség, hogy mindkettőnek széles homloka van ugyan, de míg az avar lovak homloka domború és a szemüregek inkább egymáshoz közel helyezkednek el, a legtöbb magyar lónak egyenes vagy homorú homloka van a homlok síkja fölé emelkedő, távol ülő szemgödrökkel. (Bökönyi 1974.)

Összehasonlítva az avar és germán lovak csontvázát nem találunk számottevő különbséget. A tény, hogy a magyarok csak a koponyát és a lábszárcsontokat temették el, lehetetlenné teszi az ilyesfajta összehasonlítást. A három csoport lovainak méretei nagyon hasonlóak: átlagosan 136-137 cm a marmagasságuk. Az avar és germán lovak között különbség csak a koponya felépítésében van. (Bökönyi 1974.)

A csontleletek vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy népvándorlás korában egy egységes lóállomány élt Közép- és Kelet-Európában. Erre a következtetésre juthatunk akkor is, ha figyelembe vesszük a lótartás viszonyait ebben a korban. A népvándorlás kora a nagy népmozgások és portyázó hadjáratok időszaka volt. Következésképpen a lovak egész Európában széles körben keveredtek. A népvándorlás korának vége felé a tenyészkiválasztás és a tudatos lótenyésztés kezdett visszatérni. (Bökönyi 1974.)

A középkor első századaiban a lóállományban nem történtek nagy változások a népvándorlás-kori helyzethez képest. A lovak többé-kevésé ugyanolyanok voltak, mint a korábbi időszakban, kivéve Közép-Európában. Itt a nagy testű lovak gyakoribbá váltak. Ezeket a lovakat háborús célokra tenyésztették ki, mivel ebben az időszakban jelent meg a lovagi fegyverzet és nagytestű lovakra volt szükség a nehéz páncélba öltözött lovasok cipelésére.

Továbbá ebben az időszakban kezdtek el különböző lófajták is megjelenni, bár ez a folyamat csak a középkor végén teljesedett ki. (Bökönyi 1974.)

A középkori Oroszországban a lovak átlagos marmagassága 133 cm volt. Ugyan 152-160 cm marmagasságú egyedek is előfordultak, de csak ritkán. A csontleletek alapján a lóállomány meglehetősen egységes volt, bár az írott források arra utalnak, hogy számos fajta létezett.

A középkori Litvániában a lovak kisebb termetűek voltak, mint Oroszországban, átlagos marmagasságuk 122 cm volt. Hasonlóan kistermetű lovak éltek Belarusziában is.

            A lengyelországi lovak ugyancsak kisebbek voltak a középkorban, nagy egyedek csak ritkán fordultak elő közöttük. A lovak marmagassága a 121-146 cm lehetett.

            A mai Szlovákia területén olyan 14-15. századi lovakat találtak, melyek marmagassága 131-133 cm volt.

            Németországban a legtöbb 11-15. századi ló 130-140 cm marmagasságú volt, bár 150 cm marmagasságú egyedek is előfordulnak.

Bulgáriában 129-147 cm marmagasságú a 9-12. századból származó lovakat ástak ki.

(Bökönyi 1974.)

A középkori magyar lovak marmagassága nem nőtt a honfoglalás korától egészen a 14-15. századig. A magyar lovak nagy része a kora középkorban a könnyű, „melegvérű” típushoz tartozott kb. 135 cm marmagassággal (195 csontváz vizsgálata alapján), ami csak a középkor végére emelkedett 140 cm fölé. A nehéz, „hidegvérű” lovak legkorábbi előfordulása a 13. századra tehető. Nehéz testalkatú lovakat inkább a nyugatról jött lovagok és az előkelők használták.  (Bökönyi 1974.)

Azonban nem csak nyugati lovak, hanem keleti lovak is eljutottak Magyarországra az Árpád-korban. A Cseneglén föltárt 13. századi kun vezér sírjában eltemetett ló csontleleti alapján 144 cm marmagasságú, arab mén lehetett. Számtalan mongol ló került a Magyarországra a 13. században, a tatárjárás utáni időszakban és sokáig megmaradt önálló fajtaként.

A 16. században, a török hódítással nagyszámú arab ló került Magyarországra. Arab szerszámmal eltemetett lócsontvázat ástak ki a budai várban a török uralom idejére tehető rétegből. Ez az állat kivételesen finom fejével a legjobb arab telivérek alkatát mutathatta.

(Bökönyi 1974.) Az arab lovak a magyar lótenyésztésre is jelentős hatást gyakoroltak, így ettől az időszaktól kezdve a magyar ló fokozatosan átalakult.

A későbbiekben, a 18. században a Habsburg fennhatóság időszakában spanyol-nápolyi lovak érkeztek Magyarországra. A Habsburg uralkodók rendeletekkel és állami ménesek felállításával igyekezetek a magyar lovak marmagasságát növelni, nehezebb testalkatúvá tenni a katonai céloknak megfelelően. 

A 19. században gróf Széchényi István indította el az angol ló tenyésztését Magyarországon. Az angol telivér igen erős hatással volt magyar lótenyésztésre, mely hatás tulajdonképpen napjainkig meghatározó.

A honfoglaló magyarok lovainak rekonstrukciója a csontleletek vizsgálat alapján (Matolcsi 1982.)

Néprajz:

Az ősi magyar ló az 1880-90-es évekre tűnt el teljesen. A szájhagyományából (Kiskunság, Ormánság) csupán az állapítható meg, hogy bozontos, kicsi, igénytelen és szívós ló lehetett. (Tálasi I. 1936.; Kodolányi J. 1956; Nagy Czirok 1965.).

Az ősi magyar lovat az 1860-as években így jellemezték: Marmagassága 130-155 cm, feje aránytalanul nagy, nyaka keskeny és inkább hosszú, mint rövid. Erős, feszes ínú, ruganyos izomzatú, rendkívül kitartó lófajta. (Ditz H. 1869.; Korizmics L. 1867.).

A Kárpát-medence keleti részén három fontosabb tájfajta volt: a hucul, a mokány és a székely ló. Székelyföldön belül megkülönböztették a békási és az oroszhegyi tájfajtát.

 „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120-130 cm.”  (Brehm 1929.)

"Arabos küllemű, középmagas állatok, jó testtartással, aránylag rövid lábakkal, hosszú, erőteljes törzzsel, igen széles csípővel és szüggyel, aránylag kis és száraz fejjel, melyet arányos, nem rövid és vastag nyakon, magasan hordanak. Egészében véve tehát szép állatok, amelyek éber fültartással, nagy szemekkel és táguló orrcimpákkal figyelik a világot, és a szekerek sokszor igen nehéz terhe elé fogva megadással és nagy kitartással viselik az igát.” Marmagassága 135 cm volt (Hankó B. 1943).
            Az oroszhegyi ló az 1930-as évekre kiveszett, a békási fajta (ami a hucul lóval rokonítható) az 1940-es években még létezett. (Hankó B. 1943). További sorsáról sajnos nincs tudomásunk.          

Mokány lónak nevezték a havasi románok kicsiny, zömök teherhordó lovát. Máramaros és a Gyalui-havasok málhás állata volt. Marmagassága 110 cm, színe leggyakrabban sötétpej vagy fakó, üstöke, sörénye és farka bozontos (Herman O. 1914.) Ezen  lófajta létezéséről sincs mára tudomásunk..
            A hucul ló a Tisza forrásvidékén és a Kárpátok ezzel szomszédos keleti lejtőin élő ruszinok teherhordó állata. (Hankó B. 1943.) A hucul lófajta még ma is létezik!

            Írott források: 5. század, Vegetius Renatus a hunok lovairól: „Hadviselésre a hunok lovai a legalkalmasabbak kitartásuk, munkabírásuk, valamit hideggel, éhséggel szembeni tűrőképességük miatt.”„A hun lovak nagyfejűek, horgasan kosorrúak, szemeik kiülőek, orrlyukaik szűkek,  állkapcsok széles, nyakuk erős és merev. Sörényük térdig ér, bordáik nagyok, gerincük hajlott, farkuk bozontos. Lábszáraik erősek, de lábaik kicsik, patáik szélesek, talpuk homorú. Testük szögletes, farukon semmi zsír, izmaik sem duzzadnak. Törzsük inkább hosszú, mint magas, dongás, csontjaik erősek. Feltűnően szikárak. De mindezt a csúfságot feledteti számos jó tulajdonságuk: józanságuk, okosságuk és az, hogy bármiféle sérülést könnyen elviselnek.”
            Ábrázolások: A 7-8.századól a nagyszentmiklósi kincs „Győztes fejedelem” ábrázolása: a „fejedelem” kis termetű, zömök testalkatú, arabos fejű és zászlós faroktartású lovon ül. A 13. századi övcsat Kígyóspusztáról: a lovagok kistermetű lovakon ülnek. 1353. Képes Krónika miniatúrái: nagy testű, különféle színű lovakat ábrázol mind a lovagok, mind a lovasíjászok hátasaként. 1488. Thuróczy Krónika „Tatárjárás” című miniatúrája: alacsony, zömök lovak, hátukon keleti öltözetű lovasokkal.

„Győztes fejedelem”, Nagyszentmiklós, 7-8. század

Övcsat, Kígyóspuszta, 13. század

Képes Krónika, 1353.

 „Tatárjárás”,Thuróczy Krónika, 1488.

18-19. századi ábrázolások: nagyszámú ábrázolás maradt ebből a korból a magyar lóról, melyek mind kistermetű lovakat ábrázolnak. Íme, csak néhány példa:

Huszár, 18. század

Betyárok, 19. század

            Mai fajták: Az ősi magyar lovak minden bizonnyal pontosan olyanok lehettek, mint a Belső-Ázsiában ma is nagy számban megtalálható sztyeppei lovak: zsábi (Kazaksztán) és mongol (Mongólia) lovak. Európában a középkorból csak kevés fajta maradt fenn: izlandi (Izland), exmoor (Anglia), fjord (Norvégia),  gotland (Svédország), sorraia (Portugália), merens és camaeregue (Franciao.), skyrosi és pindosi (Görögo.), karakachan (Bulgária), konik (Lengyelo), hucul (Románia, Lengyelo., Szlovákia, Magyaro.). Ezen középkori lófajták mindegyike hasonló testalkatú (mm. 125-145 cm, összehasonlításként: angol telivér mm.170 cm.). Ezek a lófajták hasonló testfelépítésűek, mint amilyen a középkori magyar ló lehetett. Ezen középkorból megmaradt fajták közé tartozik az arab (Szaúd-Arábia) is (mm. 150 cm), mely már az ősi magyar lóra is hatással lehetett. A magyar lóhoz legjobban hasonlítónak azonban azt az ősi fajtát tekinthetjük, amely itt, a Kárpát-medencében a történelmi Magyarország területén maradt fenn, ez pedig a hucul (mm. 130-145 cm).

Hucul: Nevét a hucul népről kapta. A hucul (jelentése „rabló”) egy ruszin nép, mely a Kárpátokban, a Tisza forrásvidékén él. Lovas nép volt, amely alapvetően pásztorkodással foglalkozott, de gyakorta rablóportyákat is vezetett. A ló eredete a hucul nép eredetével függhet össze. A hucul nép a mongolok, tatárok és szlávok keveredéséből jött létre. Más vélekedés szerint a huculok az úzok leszármazottai, akik a 13. századba a kunokkal jöttek be a Kárpát-medencébe, ezen a vidéken telepedtek le, később szlávokkal keveredtek. A hucul nép lova minden bizonnyal sztyeppei eredetű.

A hucul lófajta a Kárpát-medencében alakult ki, 1792. óta van ménese a történelmi Magyarország területén. (Tehát hivatalosan is a legrégibb magyar lófajta!) Ma Romániában, Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon tenyésztik a fajtát. A lovakat rideg ménesekben tartják télen-nyáron. (Mihók 2004.)

            Ősi jellege (mint a testalkata, hátszíj, vállkereszt, gyakran zebracsíkos lábak, zebracsíkok a törzsön, egérfakó szín) miatt a tarpánhoz (kihalt vadlófaj, minden háziló őse) igen közel állónak tartják.

Hroby Haragos, magyarországi hucul tenyészmén

Hroby Haragos, magyarországi hucul tenyészmén és Matolcsi rekonstrukciós rajza: a hasonlóság egyértelmű

A mai magyar fajták nevüket általában az alapító ménről kapták. A fajta neve, az alapítás éve és az alapító mén fajtája:

Nonius: 1816. angolo-normann mén

Gidran: 1818. arab telivér mén

Shagya: 1835. arab telivér mén                    

Furioso-North Star: 1841. és 1852. angol telivér mének

Kisbéri-félvér: 1853. angol telivér mén

Magyar hidegvérű: 1880-as évek ardenni fajta

Lipizzai: 1580. spanyol-nápolyi fajta, 1807.-től tenyésztik Magyarországon

Szamár

Magyar szamár

            A sztyeppei pásztornépek, így a magyarok sem tartottak szamarat. A Kárpát-medencében azonban már a római kortól, bár kis számban, de mindig jelen volt. Mint málhás, igás és hátas állatot használták. Könnyen tartható, igénytelen jószág.

            Csontleletek: A római kortól megtalálhatók csontleletei.

Írott források: első írásos említése: a 12. századból „Zamárdi” helységnév

Ábrázolások: -

Mai fajták: a mai magyar szamár (mivel nem alakult ki különálló fajtává, parlagi szamárnak is nevezik) valószínűleg pont olyan, mint a középkorban élt szamarak lehettek

Teve

Mongol teve

            A sztyeppéről érkező magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal kétpúpú tevét is a Kárpát-medencébe. A tevének a kelet-európai sztyeppe éghajlata alatt sosem volt akkora jelentősége, mint a száraz belső-ázsiai sztyeppén, de kis számban a középkor folyamán itt is mindvégig megtalálható volt. Mint hátas és málhás állatot használták, de hasznosították húsát, tejét, valamint gyapját is. Rendkívül igénytelen, könnyen tartható állat.

Csontleletek: A római korból és a 15-17. századból Diósgyőrből. A környező országokból: a 8-9. századi Sarkelből (és más kazár lelőhelyekről), a 6-12. századból Kievből (Ukrajna), a 9-12. századból Gravanból (Románia) kerültek elő csontleletei.

Írott források: 1189. III. Béla többek között 3 tevét ajándékozott Barbarossa Frigyes keresztes seregének. 1172-1196. Anonymus: Gesta Hungarorum Árpád vezérről szóló fejezetében említi: „Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig…”

Ábrázolások: 1353. Képes Krónika „A hunok bejövetele” című miniatúrája: tevéket is ábrázol, hátukon keleti öltözékű hajtókkal. A 13-14. századi karaszkói templomfreskó: tevék is láthatók rajta, furcsa púpokkal (talán a festő nem látott még tevét?)

 „A hunok bejövetele”, Képes Krónika, 1353.

Templomfreskó, Karaszkó, 13-14. század

            Mai fajták: A teve a Kárpát-medencéből eltűnt (talán fölöslegessé vált ezen az éghajlaton?), de nagy számban, változatlan formában megtalálható Belső-Ázsiában.