Mátyás, magyar király levele Ferdinánd, nápolyi királynak:

            „Köszöntjük a kegyes fejedelmet, Ferdinándot, Isten kegyelméből Szicília királyát stb. atyánkat és szeretett apósunkat, s további sikereket kívánunk: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya stb.
            Kegyességed egy lóidomárt küldött hozzánk levél kíséretében. E levél szerint kegyességed tudomására jutott, hogy mi olyasvalaki után sóvárgunk, aki ért a kancák belovagolásához és idomításához. Felséged tehát elküldte hozzánk ezt az embert, hogy ezáltal akaratunknak és kívánságunknak e tekintetben megfeleljen.
            Minderre azt feleljük felségednek, hogy mi ezt az embert soha nem kérettük, még csak nem is nélkülöztük, mindazonáltal szívesen láttuk; köszönjük továbbá, hogy felséged mindenben eleget akar tenni akaratunknak és kívánságunknak.
            Tudjuk, hogy felséged igen éles elméjű. És mindenről alapos megfontolás után dönt; csodáljuk tehát, hogy felséged szerint nekünk szükségünk lehet egy, a kancák szelídítésével foglalkozó emberre, noha jól tudja, hogy mi efféléket nemhogy háborúban, de játékokon sem használunk soha. Tehát ha felséged fontolóra vette volna mostani helyzetünket és azt, hogy ki mindenkivel viseltünk háborút, úgy hisszük, nem küldte volna ide azt az idomárt.
            Nem titok, sőt a fél világ előtt nyilvánvaló tény, hogy fegyvert forgatva nőttünk fel; gyakran és sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel, akár kereszténységgel vívtunk csatát - magunk szelídítette lovakon -, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel.
            Spanyol módra, összegabalyodott lábakkal ugráló kancalovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokban - amilyenekben most részünk van -, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon.
            Azt a jóembert pedig felségedre való tekintettel jól megjutalmazva küldjük vissza, noha cseppet sem volt tetszésünkre. Felséged iránti szeretetünktől vezérelve készek vagyunk azt is felajánlani, hogy nemcsak azt ajándékozzuk meg, aki a kenyerét ilyen módon keresi, hanem elhalmozunk mindenkit, akit csak felséged jónak lát ideküldeni, és mindent elkövetünk, amiről úgy véljük, hogy felségednek kedves lehet. Szerencsét és egészséget kívánva stb.”

Egy angol szemtanú levele egy konstantinápolyi ünnepségről:

1582. július 21-25.

Július 21. 178. Hírek Konstantinápolyból.

Már beszámoltam arról, hogy mi történt az arénában szombatig, 9.-éig. Most folytatom a mai nappal bezárólag.

Vasárnap, 10.-én, a velencei követ és Bailo a pasák elé járultak, az arénában lévő páholyaikba, majd az őket megillető előzékenység és nyájas párbeszéd után a saját páholyainkba mentünk, ahol már vártak ránk a szokásos ételek, szárnyasok, bárány és ürühús, sütve és főzve, rizs többféle módon elkészítve, némi sütemény mézzel és egyéb fűszerekkel szokás szerint, és italnak sörbet. Ez egészen e hónap 10.-éig folyt, mikor is befejezték a nép etetését. Sokféle népet láttunk (berber vagy barbár?), hallgattuk zenéjüket, mely igen kellemetlen volt a mi fülünknek. Egy ember felmászott egy magas póznára, lefelé jövet félúton járt, mikor lezuhant, és teljesen összetörte magát. A fentebb leírt ételeket adták a népnek, végül vadkanra, farkasra, nyúlra és rókára vadásztak, ami felettébb szórakoztató volt. Éjszaka máglyákat gyújtottak, három nagy várat égettek el és egyéb tűzijátékokat láthattunk.

Hétfő reggel (lune mattina), 11.-én, ételt osztottak a népnek a téren, mint előző nap, mind a 4000 szpáhinak is elöljáróikkal egyetemben, kiknek ugyanazokat a fogásokat szolgálták fel, amiket már leírtam, a fentebb említett sátrakban. Dél után 100 lovas tűnt fel, egy részük szőrruhában (?), egy részük egyenruhába, és egy részük ruméliai stílusú öltözetben. Egymás után lovagoltak. Egy nagyon magas póznát állítottak az aréna közepére, aranyozott gömbbel a tetején, és mindkét oldalán egyenes vonalban gödrök, azokban 6 quarte (?) magas rudakon céltáblák, szemben velük pedig farönkök, melyek embereket jelképeztek. (?) Ezek a célok jó kődobásnyira voltak egymástól. A lovas egyenesen feléjük lovagolt, a pálya elején kivonta kardját, rávágott a rönkre, majd azonnal íját vette elő, és a pózna tetején lévő gömbre lőtt, majd előhúzott még egy vesszőt a tegezéből, és a másik célra lőtt a pálya végén. Ezt mindegyik lovas megcsinálta, mind egy menetben. Majd csak íjjal csinálták, az első vesszőt az első célra lőve, a másodikat ügyesen a gömbre, majd a harmadikat a harmadik célra, mindig teljes sebességgel, majd visszafordultak és megcselekedték ugyanezen dolgokat bal kézzel is. Ezután egyesek pajzzsal lovagoltak, a nyilakat a jobb kezükkel lőve, a pajzsot bal kezükben tartva, majd jobb kezükbe vették a pajzsot és ballal feszítették az íjat, mindezt anélkül, hogy lovaikkal lassítottak volna. Mások, karddal és nyíllal, váltogatva a kardot jobb és bal kezünkben, bámulatos dolgokat csináltak. Megint mások, miután lőttek egyet, kivonták kardjukat, és a lóról szállva egy lábbal érintették a földet, lesújtottak és nyomban visszaszálltak, és roppant ügyességgel a második nyilat az utolsó célra lőtték, mindezt jobb és bal oldalra ugyanúgy; és nagyon kevés nyíl vétette el a célt, egyesek mindent eltaláltak a gömbön kívül, de sokan azt is. Igen jók voltak azok a lövések, mikor egymás után lovagoltak, hátrafordultak és hátrafele lőtték ki nyilaikat, eltalálva a célokat a közönség nagy örömére. Majd ketten vágtattak egy lovon, a pálya közepén leugrottak, egyik az egyik oldalra, a másik a másikra, a nyeregkápát fogva, egyik lábukkal a földön, a másikkal a kengyelben, majd olyan ügyesen és pontosan szálltak vissza, mintha egy test lennének. Két másik lovas lenyűgöző dolgokat cselekedett több menetben. Dárdát vetettek felállva a nyeregRE, majd fejtetőn a nyeregben lábaikkal a levegőben. Majd hátrabukfenceztek a ló farára és vissza a nyeregbe. Ezeket mind teljes sebességgel lovagolva tették; akik ilyen tettekkel kitüntették magukat, sok ajándékot kaptak Őfelségétől, aki végig nagy figyelemmel kísérte ezeket a dolgokat.

Mint mindig, ezután is ételt szolgáltak fel a népnek, rengeteg rizst halmokban a földön, kenyérrel a tetejükön, és szőnyegeket körben az egész arénában, marhahússal rajtuk, majd trombiták és dobok hangjára mindenki rávetette magát (si dara all arm’ et alla rapina) és egy pillanat alatt eltüntettek mindent. Ezt az ünnepség kezdetétől a végéig így csinálták. Éjjel a fentebb leírt tűzijátékot tartották az éjszaka ötödik órájáig, és Őfelsége mindig jelen volt, az aréna és a páholyok pedig mindig tele voltak emberekkel.

12.-én, kedden, ugyanazok a lovasok jelentek meg délután, két csapatra váltak, az egyik vörös, a másik sárga zászló alatt, és többféle manővert, fordulást (caraguoli) és egyéb lovas mozdulatot mutattak be. Felálltak egy-egy vonalba a tér két szélén, majd megsarkantyúzták lovaikat és magasra tartva lándzsáikat, mintha szúrni akarnának, egymásnak vágtatott a két sor és áthaladt egymáson anélkül, hogy az alakzat megtört volna. Miután sok időt töltöttek hasonló gyakorlatokkal, újra elővették íjaikat és hasonló gyakorlatokat végeztek, mint az előző napon. Este a szokásos ételt kaptuk, majd éjjel felállították a város nyugati végén lévő hét torony makettjét, és egymás után felgyújtották olyan tűzijáték mellett, hogy az égbolt lángolni látszott minden oldalon. Ez volt a janicsáraga ünnepe.

13.-án és 14.-én semmi nem történt a téren, csak annyit írok, hogy ezeken a napokon a fentebb írtakhoz hasonlóan sátrak alatt szolgálták fel a reggelit a 3000 tüzérnek, puskásnak (tophigi) és más katonának. Este a szokásos ételt osztották a népnek; éjjel ismét sok tűzijáték volt, többek között egy „hegyet” is felgyújtottak, amit a flotta parancsnoka rabszolgákkal építtetett. Magasabb volt, mint egy pika, a tér egyik sarkába vitték és ott rakták tele rengeteg tűzijátékkal; de nem nagyon jártak sikerrel, ahhoz képest, amit vártak tőlük. Ugyanis mikor a rabszolgák behúzták a tér közepére álcázva, mintha két kígyó húzná, az egész lángra kapott és az összes tűzijáték egyszerre indult be megtöltve az egész teret és a levegőt lángokkal. Várakat is felgyújtottak, amik jobban sikerültek; néhány lovas harcos makettjét rakétával felszerelve a nép közé lökték és a tűzijáték hajtotta ezeket előre. Majd egy hatalmas sátor jelent meg a tér közepén tűzből formálva, olyan bölcsen megtervezve, hogy a forma tökéletes volt. Ez igen kellemes volt a szemnek, majd egy negyed óra után hirtelen eltűnt…