Juliánusz barát (1235-36. és 1237-38.) a magyarokról és a mongolokról:

„Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.

A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, ha harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek.  Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.”

 „(A tatárokról) azt mondják, hogy messzebbre nyilaznak, mint más népek. Az első összecsapáskor mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban.

 Seregüket meg úgy rendezik, hogy tíz ember élén egy tatár áll, száz ember felett pedig egy százados. Ezt azért csinálják ilyen fortélyossággal, nehogy befurakodó kémek valami módon meglapuljanak köztük, és ha történetesen számuk lecsökken a csatában, tüstént ki tudják egészíteni, és hogy a sokfelől összegyűlt nép, amely különböző nyelvűek és nemzetiségűek közül verődik össze, ne tudjon valamilyen hűtlenséget elkövetni. Minden elfoglalt ország királyait, fejedelmeit és főurait, akikről feltehető, hogy valamikor ellenállást szerveznek, haladék nélkül megölik. A katonákat és erős parasztokat meg a csatába maguk előtt küldik felfegyverkezve, harcra kényszerítve őket. Más parasztokat pedig, akik harcra kevésbé alkalmasak, meghagynak földművelésre, és mindegyik csatába hajszolt vagy megölt ember feleségét, leányait és nőrokonait szétosztják a földművelésre meghagyottak között, némelyiknek tízet vagy többet juttatva, és kötelezik őket, hogy azontúl tatároknak nevezzék magukat.       

Azok a katonák, akiket harcra kényszerítenek, ha jól harcolnak, és győznek, kevés kegyben részesülnek, ha viszont csatában elesnek, semmi gond nincs velük. Ha azonban harc közben meghátrálnak, a tatárok tüstént megölik őket; így hát a harcolók inkább törekednek arra, hogy harcban essenek el, semmint hogy a tatárok kaszabolják le őket. Tehát nem azért küzdenek vitézebbül, hogy a jövőben éljenek, hanem hogy gyorsabban meghaljanak. Erős várat nem ostromolnak; hanem előbb a földet elpusztítják, és a népet kifosztják, ugyanazon föld népét egybegyűjtik, és ezeket hajtják csatába és a saját váruk ostromára. Ennek a seregnek a sokaságáról nem írok Nektek egyebet, mint hogy minden elfoglalt ország fegyverfogható katonaságát maga előtt hajtja, és harcolni kényszeríti.”

 „Mondják, hogy asszonyaik úgy harcolnak, mint ők; nyilaznak, megülik a csődört és a kancát, mint a férfiak, az ütközetben pedig lelkesebbek a férfiaknál, mivel soha nem menekülnek el a férfiak elől. Mert amíg a férfiak néha meghátrálnak, ők soha nem futamodnak meg, sőt inkább minden veszélynek kiteszik magukat”

PLANO CARPINI úti jelentése a mongolokról 1247–BŐL

VI. HADVISELÉSÜKRBL: A HADRENDRÓL, A FEGYVEREKRÓL, A CSELEKRŐL ÉS ŰTKÖZETEKRŐL, A FOGLYOKKAL SZEMBEN TANÚSÍTOTT KEGYETLENSÉGRŐL, AZ ERŐDÍTÉSEK VÍVÁSÁRÓL ÉS CSALÁRDSÁGUKRÓL, MELLYEL A MEGHÓDOLÓKAT KEZELIK
(1) Szólottunk uralmukról, most szólanunk kell hadviselésűkről, a kővetkezőképpen: először a hadrendről, másodszor a fegyverekről, harmadszor a csatában alkalmazott hadicselekről, negyedszer a foglyokkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmódról, ötödször a várak és városok vívásáról, hatodszor csalárdságukról, mellyel a meghódolókat kezelik.

(2) Hadrend tekintetében Dzsingisz kán úgy rendelkezett, hogy tíz ember élére kerüljön egy, akit a mi szóhasználatunkkal tizedesnek nevezünk; tíz tizedes élén egy századosnak mondott legyen; tíz százados élén egy ezredesnek nevezett, majd tíz ezredes élén ismét egy, és ezt az egységet ők „sötétségnek” (tümen) nevezik. Az egész hadsereget két vagy három vezér vezeti, oly módon azonban, hogy az egyiket tekintik legfőbb parancsnoknak.

(3) Ha ütközetben a tíz ember közül egy, vagy kettő, vagy három, esetleg több megfutamodik, mindet kivégzik; ha pedig az egész tized megfutamodik, ezeket mind kivégzik, kivéve ha az egész század megfutamodik. Hogy rövid legyek hacsak együttesen meg nem hátrálnak, az összes menekülőket megölik. Azután ha egy, vagy kettő, vagy több merészen előrenyomul a csatában, a többi tízet, aki nem követi, megölik; ha pedig a tízből egyet vagy többet elfognak, társaik halállal lakolnak, ha ki nem szabadítják őket.

(4) Ami a fegyvereket illeti, minden harcosuk legkevesebb két, vagy három íjat, vagy legalábbis egy jó íjat, három, nyilakkal teli nagy tegezt, egy szekercét és hadigépek vontatásához szükséges köteleket tartozik vinni magával. A gazdagoknak van hegyes végű, egyélű, kissé hajlított kardjuk, van páncéllal ellátott lovuk, lábszárvédőjük, sisakjuk és vértezetűk. Némelyeknek a vértezete s lovaik vértje egyaránt bőrből készül a következőképpen: marhabőrből vagy más állat bőréből hasított, tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsinegeket fűznek, s ez a következőnek a közepébe illeszkedik és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet.

(5) A ló vértjét őt részből állítják össze: a ló egyik oldalát fedi az egyik rész, a másikat a másik rész a faroktól egészen a fejig, ezeket hozzákötik a nyereghez, és a nyereg mögött összekötözik a háton, valamint a nyakon is; a vesék fölé ismét egy másik részt helyeznek, oda, ahol a két oldalsó darab egymáshoz kapcsolódik, ezen a darabon egy nyílást is csinálnak, amelyen a farkat kivezetik; a szügy elé is helyeznek egy darabot; minden egyes rész a térdig, illetve a lábhajlatig ér le. Végül a ló homloka elé egy vaslemezt tesznek, melyet a nyak mindkét oldalán az említett oldalsó darabokhoz csatolnak.

(6) A harcosok vértezete hasonlóképpen négy darabból van. Egyik része a combtól a nyakig ér, de igazodik az emberi termethez, mert a mell előtt keskeny, a kartól lefelé pedig kerekdeden körülöleli a testet; hátul a derékig van egy másik rész, mely a nyaktól kezdődik és a testet körülfogó előbbi darabhoz csatlakozik; a váll fölött pedig ezt a két részt, tudniillik az elülsőt és a hátulsót, csatokkal a vállakat fedő két vaslemezhez kapcsolják; karjukat szintén vértezet takarja: a válltól a kézig ér és alul nyitott, valamint combjukon is viselnek egy – egy darabot. Valamennyi rész csatokkal kapcsolódik egymáshoz.

(7) A sisak felső része vasból vagy acélból készül, az a része azonban, mely körös – körül a nyakat és a nyeldeklőt védi, bőrből van; ezeket a bőrrészeket mind a már ismertetett módon formálják.

(8) Egyesek számára mindezek a holmik, amelyekről az imént szólottunk, vasból készülnek, a következő eljárással: ujjnyi széles és tenyérnyi hosszú vékony lemezeket csinálnak szép számmal, és minden egyes lemezbe nyolc apró lyukat fúrnak; belül három erős, keskeny szíjat fektetnek, a lemezkéket lépcsőzetesen egyiket a másikra helyezik, és az említett lyukakon átdugott, vékonyra hasított bőrökkel szorosan a szíjakhoz erősítik; legfelül rávarrnak egy bőrszalagot; amely megduplázódik mindkét oldalon, és hozzávarrják az egyik szíjhoz, hogy a lemezek jó erősen egymásra simuljanak. A lemezekből így szíjszerű alakokat nyernek, azután valamennyit összekötve elkészítik a vértezet különböző darabjait úgy, ahogy azt már elbeszéltük. Mind az emberi, mind a lóvértezet céljára csinálják, és úgy kifényesítik, hogy aki ránéz, megláthatja magát benne.

(9) Némelyeknek közülük vannak lándzsáik; a lándzsavas tövénél horoggal, melynek segítségével az ellenfelet a nyeregből lerántani igyekeznek. Nyilaik hosszúsága két láb, egy tenyérszélesség és két ujj. De mivel a lábak különbözőek, megadjuk a mértékül használt láb nagyságát: tizenkét árpaszem tesz ki egy hüvelyket, tizenhat hüvelyk tesz ki egy mértani lábat: Nyilaik vashegye igen éles és mindkét oldalán vág, mint a kétélű kard, élesítésükre mindig magukkal hordanak egy csiszolót a tegezük oldalán. Ennek a vashegynek van egy ujjnyi hosszú hegyes farka, mellyel vesszejébe szúrják.

(10) Pajzsukat vesszőből vagy vékony ágakból fonják, de nem hiszem, hogy egyebütt hordanák, mint táborban vagy a kán és a vezérek őrségében, s akkor is csak éjjel. Madarak, vadak elejtésére és fegyvertelen emberekkel szemben más nyilakat használnak, ezek háromujjnyi szélesek; madarak és állatok vadászásához még sokfajta más nyiluk is van.

(11) Mikor háborúba készülnek, előőrsöket küldenek előre, akik nem visznek magukkal egyebet, mint sátraikat, lovaikat és fegyvereiket. Ezek nem rabolnak, nem gyújtják fel a házakat, nem vágják le az állatokat, csak az embereket sebzik meg és ölik le, vagy ha mást nem, hát megfutamítják. De jóval szívesebben gyilkolják meg őket, mintsem menekülésre késztessék. Utánuk következik a hadsereg; ezek mindent kifosztanak, ami útjukba akad, s a fellelhető embereket foglyul ejtik vagy leöldösik. Sőt mi több, a sereg vezérei ezután még mindenfelé portyázókat bocsátanak széjjel a lakosok és barmok felhajtására; ezek rendkívül ügyesek a kutatásban.

(12) Ha folyóhoz érnek, a következőképpen kelnek át rajta, bármilyen széles legyen is: Az előkelőbbeknek van egy kör alakú, könnyű bőrük, melynek peremére sűrűn hurkokat csinálnak, egy kötelet átbújtatnak rajta, és összehúzzák úgy, hogy körben öblöt képezzen, ezt megtöltik ruháikkal és más holmijukkal, és nagyon erősen belepréselik. Ezután a közepére helyezik a nyergeket és más keményebb tárgyaikat. Maguk az emberek is a közepére ülnek, és az így elkészített csónakot egy ló farkához kötik. Egyik emberüknek, aki a lovat irányítja, avval együtt elöl kell úsznia; vagy olykor két lapáttal eveznek át a túlsó partra, s így kelnek át a folyón. Lovaikat pedig behajtják a vízbe, egy ember az egyik lovat vezetve elöl úszik, s a többi ló mind követi; így kelnek át a vizeken s a nagy folyamokon. Másoknak, a szegényebbjének, egy erősen összevarrt bőrtömlője van – egy ilyennek beszerzése mindenkire kivétel nélkül kötelező – , ebbe a tömlőbe, vagy, mondhatnám, zsákba ruhájukat és minden holmijukat beletömik, a zsák száját igen erősen bekötik, egy ló farkához erősítik, és az ismertetett módon átúsztatnak.

(13) Tudni kell azt is, hogy amikor megpillantják az ellenséget, megindulnak feléjük, és mindegyikük három vagy négy nyilat lő rájuk; ha pedig látják, hogy nem tudnak felülkerekedni, visszahúzódnak övéikhez. Ezt pedig cselvetésből teszik, hogy az ellenfél kövesse őket arra a helyre, ahol csapdát készítettek számára. Ha csakugyan sikerül az ellenséget tőrbe csalniok, körülfogják, és ily módon megsebesítik és megölik őket. Hasonlóképpen, ha azt látják, hogy nagy hadsereg van velük szemközt, olykor egy – vagy kétnapi járásra is elkerülik, és az ország más részét rohanják le: fosztogatnak, az embereket leöldösik, feldúlják és pusztává teszik az országot. Ha pedig úgy látják, hogy erre nem képesek, néha tíz – tizenkét napi járóföldet visszakoznak, egy biztos helyen meghúzódnak, amíg elleneik serege fel nem oszlik, akkor lopva megjelennek, és kiirtják a föld egész népét. Mert a hadviselésben fölöttébb fortélyosak, hiszen már több mint negyven esztendeje háborúznak más nemzetekkel.

(14) Mikor ellenben megütközni készülnek, az összes harcsorokat pontos csatarendbe állítják. A vezérek, illetőleg a hadsereg vezetői nem bocsátkoznak harcba, hanem messze, az ellenséges sereggel szemközt állnak fel, körülöttük a lóháton ülő gyerekekkel, asszonyokkal és a lovakkal; olykor emberalakokat is csinálnak, s lovakra ültetik. Ezt azért teszik, hogy nagy harcos – tömeg látszatát keltsék. Az ellenfél élvonalával szembe foglyokból és velük hadakozó idegen népekből csapatot küldenek, esetleg néhány tatár is velük tart. Az erősebb harcosokból alakult csapatokat messze elküldik jobbra és balra, hogy az ellenfél ne lássa; ekképpen bekerítik és közrefogják az ellenséget, s így mindenfelől megindítják a harcot. És jóllehet olykor kevesen vannak, a körülvett ellenfél soknak véli őket, főképpen mikor a vezérek, illetve a hadsereg vezetői körül csoportosult fiúkat, asszonyokat, lovakat és tákolt emberalakokat meglátja – mint már leírtuk – ,amiket mind harcosoknak gondol; ezáltal megfélemedik és megzavarodik. S ha az ellenfél történetesen keményen küzdene, utat hagynak neki a menekülésre; mihelyt aztán futni kezdenek és elszakadoznak egymástól, utánuk erednek, s üldözés közben vágják le őket, s így többet ölnek meg, mint amennyit csatában megölni képesek volnának. Mindemellett tudni kell, hogy a tatárok – ha elkerülhető – nem szívelik a nyílt összecsapást, hanem inkább nyilaikkal sebzik meg és ölik meg az embereket és a lovakat. Csak akkor csapnak rájuk, mikor már a nyílzáportól harcosok és lovak erejüket vesztették.

(15) Erődítéseket a következő módon vesznek be: Ha az erődítés fekvése megengedi, körülveszik, sőt néha egészen körülzárják, hogy a ki – és bejárást teljességgel lehetetlenné tegyék. Hadigépeikkel és nyilaikkal kemény ostromba kezdenek, sem éjjel, sem nappal nem hagynak fel vele, hogy a benn levők meg ne pihenhessenek; ők maguk megpihennek, mert csapataikat megosztják, és egyik a másikat felváltja a harcban, így nem fáradnak el túlságosan. Ha nem sikerül az erődítést ily módon bevenniük, görögtüzet dobnak rá, sőt olykor az elesettek zsírját is felhasználják, és megolvasztva a házakra hajítják. Ahol csak a tűz ebbe a zsiradékba belekap, ott szinte kiolthatatlanul lángol. De azért ki lehet oltani, úgy mondják, ha borral vagy sörrel öntözik le. Ha meg emberi testre esnék, a tenyér dörzsölésével lehet elfojtani.

(16) Ha ez úton sem jutnak eredményre, és a városnak vagy várnak folyója van, elrekesztik vagy új mederbe terelik, és lehetőség szerint elárasztják az erődítést. Ha nem lehetséges, akkor aláássák, és a föld alól fegyveresen benne teremnek. Miután már behatoltak, egy részük tüzet gyújt, hogy felégesse, más részük pedig a várvédőkkel száll harcba. Ha azonban még így sem sikerült győzniük, akkor maguk is várat vagy erősséget emelnek az ostromlottal szemközt, védelemül az ellenfél lövedékei ellen, és hosszú ideig kitartanak a várossal átellenben, hacsak történetesen egy külső felmentő sereg nem érkezik, mely megvív velük és erővel elűzi őket. De míg az erődítés előtt állomásoznak, csábítólag szólongatják a bent levőket, ígérnek fűt – fát, hogy megadásra bírják őket. És ha megadták magukat, azt mondják: „Gyertek ki, hogy megszámlálhassunk a mi szokásunk szerint!” Mikor kijönnek hozzájuk, kikeresik: kik a mesteremberek közöttük, és azokat megtartják, a többieket pedig, a szolgáknak szántak kivételével, szekercével megölik. És ha egyeseket meg is kímélnek – mint mondják – , a nemeseknek és tekintélyeseknek sohasem kegyelmeznek. Ha ugyan valamely véletlen körülmény folytán meg is tartanának néhány nemesembert, azok a rabságból többé nem szabadulhatnak, sem kérleléssel, sem váltságdíj fejében.

(17) A csatában elfogottakat mind egy szálig megölik, legfeljebb azért tartanak meg néha egynehányat, hogy a szolgájuk legyen. A kivégzendőket szétosztják a századok vezetői között, hogy kéttollú szekercéjükkel gyilkolják meg őket; ők azután szétosztják a foglyokat, és minden egyes szolgának tízet, esetleg többet, esetleg kevesebbet adnak oda kivégzésre – ahogy feljebbvalóik kedve tartja.

VI. HADVISELÉSÜKRőL…

„10) A férfiak egyáltalán nem dolgoznak, csak nyilakat csinálnak, meg a nyájakra van némi gondjuk; viszont vadásznak és gyakorolják a nyilazást. A tatároknak ugyanis apraja – nagyja egyaránt jó íjász; fiaik, mihelyt második vagy harmadik évüket elérik, máris lovagolni, lovakat terelni, vágtázni kezdenek, korukhoz szabott íjat kapnak a kezükbe, és tanulják a nyilazást, mert igen ügyesek és merészek.

(11) A leányok és asszonyok is lovagolnak és lóháton sebesen száguldoznak, akárcsak a férfiak. Láttuk, hogy tegezt és íjat is hordanak. Mind a férfiak, mind a nők nagy távolságra tudnak lovagolni. Igen rövid szárú kengyelt használnak; lovaikat nagyon jól tartják, egyáltalán minden holmijukra rendkívül gondosak. Asszonyaik mindent elkészítenek: szőrmeféléket, ruhákat, sarukat, csizmákat s az összes bőrből csinált dolgokat; hajtják és javítják a szekereket, megrakják a tevéket; minden munkájukban bámulatosan gyorsak és serények. Valamennyien hordanak lábravalót, és egyesek úgy nyilaznak, mint a férfiak.”

A teljes szöveg a http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/plano.html oldalon található.