„A folyókat és legelőket követve vándorolnak, nincsenek városaik, sem állandó lakhelyük, földművelést sem folytatnak, mégis mindegyiküknek megvan a maga külön földje. Nincs írásuk, szóban kötik megállapodásaikat.
Ha a fiú már meg tudja ülni a juhot, akkor íjával madarakra és patkányokra lövöldöz. Ha felcseperedett, akkor rókákat és nyulakat lő, s belőlük ételt készít. A férfiak ereje meg tudja hajlítani az íjat. Teljesen páncélba öltözve lovagolnak. Az a szokásuk, hogy békében állataik legeltetése és vadászat a főfoglalkozásuk, háborús időkben pedig a harcot gyakorolják, mivelhogy támadó az alaptermészetük. Távolsági fegyverük az íj és nyíl, közelharci fegyverük a kard és a rövid lándzsa. Ha a hadiszerencse kedvez, előrenyomulnak, ha pedig nem, visszavonulnak. Nem szégyellik a menekülést, elmennek oda, ahol kedvez nekik a szerencse.
Szertartásokról és elvekről mit sem tudnak. Fejedelmeiktől lefelé valamennyien háziállataik húsát eszik, azok bőrébe öltözködnek, prémes kabátot viselnek. A férfikorban lévők eszik a hús kövérjét és javát, az öregek pedig a maradékot. Megbecsülik az erőt és egészséget, az öregséget és gyengeséget pedig megvetik.”
Ammianus Marcellinus római katona és történetíró (330.-395.) hunokról:
„Egy mostanáig ismeretlen emberfaj bukkant fel a világ valamely távoli sarkából: kiirtanak és lerombolnak mindent ami útjukba kerül, mint amikor forgószél ereszkedik alá a magas hegyekről.”
„A hunok népe, melyről a régi írások alig emlékeznek meg, a Maeotis mocsarain túl, a Jeges-óceán mellett tanyázik. Vadsága minden képzeletet felülmúl.”
„ Gyermekeik arcát mindjárt megszületésük után mélyen behasogatják, hogy az összevissza ráncolódó sebhelyek megakadályozzák a serdülő fiúk szőrzetének kiütközését. Így is öregszenek meg, szakállatlanul. Nincs bennük semmi szépség: zömök, izmos termetűek, vastag nyakúak, ijesztően formátlanok; az ember két lábon járó állatokhoz, vagy hídveréshez használt, elnagyoltan faragott tuskókhoz hasonlíthatná őket. De bármennyire visszataszító is emberi megjelenésük, életmódjuk folytán mindenesetre olyan edzettek, hogy sem a tűznek, sem az ízletes ételnek nem érzik hiányát, hanem vadnövények gyökereivel és félig nyers juhhússal élnek, amit combjuk alatt puhítanak a ló hátán. Ha piszkos színű gúnyájukat egyszer nyakukba akasztották, nem teszik le, nem váltják mindaddig, míg a hosszas hordástól cafatokra nem szakad és le nem rohad róluk. Sohasem húzódnak épület födele alá; az ilyesmit úgy kerülik, mint az emberek megszokott életétől különválasztott temetőket. Náluk még csak egy náddal fedett kunyhót sem lehet találni. Így kóborolnak szerte a hegyekben és az erdőkben, hiszen csecsemőkoruktól fogva megszokták a hideget, az éhezést és a szomjúságot.”
„Ezeknél senki sem szánt, még csak hozzá sem nyúl az ekéhez: mindannyian jelölt lakóhely, otthon és törvény, állandó szokás nélkül kóborolnak, mintha mindig menekülnének valaki elől lakásul szolgáló szekereikkel. Ezeken szövik asszonyaik ezeket a borzalmas ruhákat, itt érintkeznek a férfiakkal, itt szülik meg és nevelik gyermekeiket, míg csak fel nem serdülnek.Ha valakit megkérdeznének közülük, hogy hol született, nem tudna rá felelni, mert máshol fogant, messze onnan született meg és még messzebb nevelkedett.”
„Ennek a népnek minden tagja éjjel-nappal lóháton intézi az adásvételt, így eszik és iszik, és az állat keskeny nyakára dőlve alszik, olyan mélyen, hogy még mindenféle álmot is lát. Fontos határozatokat is úgy hoznak, hogy lovon tanácskoznak. Lovaikhoz szinte hozzánőttek. Akárhányszor asszony módra ülnek rajtuk, s úgy végzik mindennapi dolgukat.”
„Ha támadás éri őket, ék alakban vonultak csatába, közben ijesztő harci kiáltásokat hallatnak. Mivel könnyen és gyorsan mozognak, szánt szándékkal szétszóródva oly hirtelen csapnak át támadásba, hogy rendezetlenül is roppant vérengzést okozva száguldoznak, de sietségük miatt sem megerősített hely ostroma, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Meg is érdemlik a világ legfélelmetesebb harcosainak hírét, mert messziről, éles csontheggyel ellátott, csodálatos ügyességgel összeillesztett nyilaikkal lövöldöznek.”
Szent Efraim (5.sz.) a hunokról:
„Góg és Magóg népe ez, akiknek jövetelét előre megjósolta Ezékiel próféta. Kegyetlenségükkel és vadságukkal nagy rémületet keltenek a provinciák lakosságában. Gyerekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripáikon szélvészként repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, amelyen özönvíz módjára borítanak be hadaikkal. Nincs senki, aki ellen tudna állni fegyvereiknek. „
Claudianus (5.sz.) a hunokról:
”A természet nem köti oly szorosan a kentaurt törzséhez, mint ahogyan a hun megüli paripáját.”
Theophanész (5. sz.)az avarokról:
„Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.”
Tonjukuk türk vezér (7. sz.) saját népéről, a türkökről:
„A mi létszámunk alig százada a kínaiakénak, mégis ellenállunk nekik, mert nincs kötött lakhelyünk, vizet és füvet keresve vadászunk. Továbbá mert a hadművészetben gyakorlottak vagyunk, ha erősek vagyunk, előre nyomulunk, ha gyengék, elrejtőzünk.”
Bölcs Leó bizánci császár (886-912.) a magyarokról (turkokról):
„Némely nemzet, így például a turk, ha üldöz, nem hadrendben tör az üldözöttek nyomában, miért könnyebb szerrel is károsodik meg az üldözöttek részéről, ha azok teljes rendben meghátrálnak s azután visszafordulnak.”
„Mivel a turkokat említettem, úgy véljük tanulságos lesz, ha megmagyarázzuk, hogy azoknak milyen hadrendjük van, és hogy ellenük mily módon kell a hadrendet felállítani. Ismételeten volt alkalmunk kellő megfigyeléseket tenni, midőn őket szövetségesünkül használtuk a békepontokat áthágott és Trácia földjére berohanást tett bolgárok ellen. Az istenünk, Krisztus, a mindenség királyi ura ellen elkövetett esküszegést nyomban megtorló igazság hamar sietett emezekre büntetést mérni. Mert haderőinket a szaracénok tartván lekötve, az isteni gondviselés a rómaiak helyébe a turkokat keltette fegyverre a bogárok ellen. Miután császári hajórajunk átszállította őket az Istroson, támogatása mellett három csatában teljességgel diadalmaskodtak a bolgárok seregén, kik galádul fegyverbe állottak volt keresztények ellen, Küldte őket végrehajtó hatalom gyanánt, hogy a keresztény rómaiak a keresztény bolgárok vérével készakarva be ne fröccsentsék magukat.”
„A szkíta népeknek tehát csak egyféle ellenfordulatuk és hadrendjük van, sok fő alatt álló s dolgatlan, általában véve nomád életet élő népek. Csupán a bolgárok nemzetének s azonfelül még a turkokénak van hasonló nemű hadrendje, mely erősebb egyéb szkíta népeknél. Szoktak harcolni ember-ember ellen, és egy főnek vezérlete alatt állnak.”
„Szólni fogunk tehát a következőkben a turkok politikai szervezetéről és hadrendjéről, mely a bolgárokétól alig, illetőleg semmiben sem különbözik, hogy férfiakban bővelkedő, és független ez a nemzet, és egyébkénti pompa kifejtése és gazdagsága mellet csak arra van szorgalmatos gondja, hogy a maga ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék.”
„Ezt a népet pedig, jóllehet egyetlen főnek uralma alatt áll, nem szeretettel, hanem rettegéssel tartják féken, bűnöseiket a főnökök szigorú és súlyos büntetéseknek vetik alá, munkát s fáradalmat magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és fagylaló hideget, s nomád életéből következő egyéb nélkülözéseit a szükségeseknek.”
„A turk törzsek álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek, hajtva telhetetlen kincsvágytól, esküt semmibe vesznek, szerződéses kötéshez magukat nem tartják, ajándékokkal ki nem elégíthetők, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, csalárdkodásban és azon törik az eszüket, hogy megsemmisítsék a szerződéseket.”
„Rettenthetetlenül veszik szemügyre a nekik kedvező alkalmakat és nem annyira kézre vívott harccal és hadaik erejével iparkodnak az ellenségen győzelmet venni, hanem csalogatják és meglepni szeretik, és a szükségesek megszerzésében korlátolják”
„Fegyverük pedig a kard, páncél, íj és kopja, így a csatában legtöbbjük kétféle fegyvert visel, a vállán a felfelé álló kopját hordva, az íjat pedig kezében fogva s mindkettőt úgy használva, ahogy éppen szükség van rá, ha azonban üldözik őket, az íjaiknak veszik nagyobb hasznát.”
„De nem csak ő maguk öltenek fegyvert, hanem előkelő emberik lovaikat elöl vassal vagy nemezzel vértezik.”
„Nagy igyekezetet és gyakorlatot fordítnak a lóhátról való nyilazásra.”
„Követi őket az állatok, mének és kancáknak sokasága, részint élelem és tej nyerése végett, részint hogy sokaknak tartassanak.”
„Nincs körülárkolt táborhelyük, miként a rómaiaknak, hanem a csata napjáig nemzetségek és ágak szerint elszéledten, télen-nyáron szakadatlanul legeltetve lovaikat, csatározások idején ellenben a nekik szükséges lovakat maguknál tartva és turk sátraik közelében béklyóra verve, a csatarendbe állás ideéig őrzik, az éj folyamán fogván hozza hadrendjük felállításához.”
„Előőrseiket nagy távolságokban állítják fel, hogy könnyűszerrel meg ne lepessenek.”
„Csatában hadrendjüket nem három hadosztályban állítják fel, mint a rómaiak, hanem megkülönböztetett részekben, ezredekké kötvén össze egymással a részeket. Ezek egymástól kis közök által választván el, úgy, hogy csak egy hadrend képét mutatják.”
„A hadrenden kívül tartogatják tartalék haderejüket, melyet leshelyre rendelnek azok ellen, kik gondatlanul állítják fel ellenhadrendjüket, vagy pedig a szorongatott seregrész támogatására tartják. Málhájuk a hadrend mögött van, közel vagy jobbra vagy balra a hadrendtől, körülbelül egy vagy két római mérföldnyire, benne kevés fedezetet hagynak.”
„Gyakran hadrendjük hátában, annak fedezésére, tartalék lovas sorokat is felállítanak. A hadrend sorainak mélységeit, vagyis a tagokat korlátlanul mélyen alkotják, azért, hogy a hadrend vastag legyen, inkább a mélységre lévén gondjuk, s egyenletesnek és zártnak alkotják a homlokot.”
„Jobbára a távolból való harcban és a lesvetésben lelik kedvüket, továbbá az ellenség bekerítésében, a színleg való meghátrálásban, visszafordulásokban, s a hadrend megszaggatásában.”
„Ha egyszer ellenfelüket megszalasztani sikerült, a többit másodrendűnek tartják, kíméletlenül szorítják, s az üldözésen kívül egyébre sincs gondjuk. Mert nem elégednek meg, miként a rómaiak s a többi népek, a mérsékelt üldözéssel s az ingó jószág rablásával, hanem addig üldöznek, míg csak az ellenséget teljességgel meg nem bomlasztották, s erre minden utat-módot felhasználnak.”
„Ha pedig történetesen az üldözőbe fogott ellenség erősségbe veszi be magát, azon vannak, hogy behatóan kifürkésszék a szükségesekben, s pedig mind lovakban, mind emberekben való fogyatkozását, és egész erejüket arra fordítják, hogy ezekben megszűkítve az ellenséget, föléje kerekedjenek, vagy pedig ínyük szerinti egyezségre bírják, úgy ,hogy eleinte könnyebben teljesíthető dolgokat kívánnak,majd meg, ha nekik az ellenség hozzájárulását fejezte ki, másnemű nagyobb feltételeket terjesztenek elő.”
„Turk ellenségeknek ellenére van a legelő híja a magukkal vitt állatok sokasága miatt.”
„Összeütközés idején rendkívüli kárt tehet bennük rendezett gyalog hadrend, mely ellenükre van, lévén ők lovasok, kik nem szálnak le lovaikról. De nem is kitartók gyalog állni meg helyüket, mint kik lóháton nevelkedtek fel.”
„Ellenükre van a lapályos terület és fenyér, s jelesen a lovas és zárt sorú s őket tömött egészben üldöző hadrend.”
„Ellenükre van a kézre vívott fegyveres mérkőzés is, és a szemfülesen történő éjszakai meglepetések, miért is azok, kik ellenük támadást intéznek, seregük egyik részét hadrendben, másik részét lesben állítják fel.”
„Nagyon búsulnak azon, ha valamelyikük a rómaiakhoz szökik át. Ismerik ugyanis nemzetük állhatatlan lelkületét, hogy nyerekedni szeretnek s hogy sokfelé ágazódnak, miért is atyafiságnak és egymás iránt való érzelmeknek nincsen náluk tisztelete.”
„Ha néhánya megkezdenék az átszökést és szíves fogadásban részesülnek tőlünk, nyomban sűrűn követik őket, ez okból neheztelnek azokra, kik tőlük elpártolnak.”
„S ha a harc sikeresen véget ért, nem szabad őket betelhetetlenül szorítani, sem nem gondatlanul megpihenni. Mert nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem amíg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak ellenfelükre csapást mérni…”
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959.) a magyarokról (turkokról):
„ A turkok népének származásáról: A turkok népe régente Kazáriához közel lakott, a Lebedia (Levédia) nevű tartományban, melyet első vajdájuk után neveztek. Ennek tulajdonneve ugyanis Lebedias (Levedi) volt, méltóságra nézve pedig vajda volt, úgy, mint a többi utána következő. Ebben a Levédia nevű tartományban van a Khidmasz folyó, melyet Khgylosznak is neveznek. Abban az időben nem hívták őket turkoknak, hanem szabartoiaszfaloinak (szabírnak), valami okból. Hét törzsből állottak és soha nem tettek meg fejedelmüknek sem közülük valót, sem idegent. Voltak azonban vajdáik, kik között az említet Levedi volt az első. Három évig együtt laktak a kazárokkal, és együtt harcoltak velük minden háborúban. Kazária fejedelme, a kagán, az ő vitézségük és hadi segítségük miatt a turkok első vajdájához, Levedihez nőül adott egy előkelő kazár hölgyet, az ő híres vitézsége és dicső nemzetsége miatt, hogy gyermeke legyen tőle. De Levedinek attól a kazár hölgytől nem lett gyermeke.
A besenyők pedig, kiket előbb kangarnak neveztek, (ezt a kangar nevet nemességük és vitézségük miatt nyerték), haddal megtámadták a kazárokat, de legyőzettek, elvesztették földjüket és a turkok földjén voltak kénytelenek megszállni. Háború támadván a turkok és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt, a turkok tábora megveretett és két részre oszlott. Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket a mai napig a turkok régi nevén szabírnak nevezik. A másik rész pedig nyugat felé ment lakni vajdájával és fővezérével, Levedivel, az Atelkuzunak (Eletköznek) nevezett tartományba, ahol most a besenyők népe lakik.
Rövid idő múlva Kazária fejedelme, a kagán, felszólította a turkokat, küldjék hozzá hajón első vajdájukat. Amit Levedi Kazária kagánjához érkezett, megkérdezte tőle: „Miért hívattál?”. A kagán azt válaszolta: „Azért hívattalak, hogy te nemes, vitéz, bölcs létedre, mint a turkok közt az első, fejedelme légy népedenk, nekem pedig engedelmeskedjél.” Emez pedig így felet: ” Nagyba veszem irántam való kegyedet és hajlandóságodat, s elismerem, hogy hálámra számíthatnál érte, de mivel az ily uralomra képes nem vagyok, szavadat nem fogadhatom. Jobb lesz utánam való vajda Szalmutzesz (Álmos), kinek van fia is, Árpád nevű. Vagy Álmos, vagy az ő fia, Árpád legyen a fejedelem és függjön tőled.” A kagánnak tetszett ez a beszéd és mindjárt küldött vele embereket a turkokhoz. Amint ezek aztán a turkokkal tanácskoztak, a turkok úgy ítélték, hogy jobb lesz Árpádot megtenni fejedelmüknek, mint atyját Álmost, mert méltóbb volt arra, bölcs tanácsú és gondolkodású, kiválóan vitéz és az uralomra alkalmas. Meg is tették fejedelmüknek, a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsukra emelve őt. Ezen Árpád előtt soha nem választottak fejedelmet a turkok és mind a mai napig az ő nemzetségéből válik Turkia fejedelme.
Néhány év múlva a besenyők megtámadván a turkokat, kiűzték őket fejedelmükkel, Árpáddal együtt. A menekülő turkok országot keretek, a hol megszállhassanak, és kiűzve azokat, kik Nagy Morvaországban laktak, azon földön megtelepedtek és ott is laknak mind a mai napig. Azon időtől fogva pedig sohasem harcoltak többé a turkok a besenyők ellen.
Ezek a nyugat felé lakó turkok mind a mai nepig követeket küldenek a turkoknak imént említett, keleten, Perzsia felé lakó népéhez, szemmel tartják őket és gyakran választ is nyernek tőlük.
A besenyők földjét, melyet abban az időben a turkok laktak, az ott lévő folyók neve szerint nevezik. Ezek a folyók: az elő a Barukh (Dnyeper), második a Kubu (Bug), harmadik a Trullosz (Dnyeszetr), negyedik a Brutosz (Pruth), az ötödik a Szeretosz (Szeret). „
„A kabarok népéről: Tudnivaló, hogy a kabarok a kazárok nemzetségéből származnak. Előfordult, hogy pártot ütöttek az uralom ellen, és a polgárháborúban az uralom kerekedett felül és némelyeket közülük levágatott, a többi aki elmenekült, elment és a turkokkal együtt lakott a besenyők országában. Összebarátkoztak egymással és kabaroknak nevezték őket. Megtanították a turkokat a kazár nyelvre és mai napig azt a nyelvjárást használják, de a mellet bírják a turkok másik nyelvét is. Mivel pedig ők a háborúban a nyolc törzs közt legbátrabbaknak és legvitézebbeknek mutatkoztak, őket választották, hogy a háborúban elől járjanak a törzsek közül. Egy fejedelmük van a kabarok három nemzetségének, mind a mai napig.”
„A kabarok és turkok nemzetségeiről: Az első a kabaroknak a kazároktól elszakadt nemzetsége, második a Neké (Nyék), harmadik a Megeré (Megyer), negyedik a Kurtugrmat (Kürtgyarmat), ötödik a Tarjan (Tarján), hatodik a Genakh (Jenő), hetedik a Karé (Kér), , nyolcadik a Kaszé (Keszi) nemzetség. Így összeolvadva laktak a kabarok a turkokkal a besenyők országában.
Aztán Leótól a Krisztust zserető és nagy hírességű császártól felszólítva átkeltek és Simeon ellen harcolva, őt hatalmasan legyőzték, és őt üldözve, Preszthlavig jutottak, bezárva őt Mundraga várába, aztán hazatértek országukba. Abban az időban Liuntina (Levente), Árpád fia volt a fejedelmük. Mikor aztán Simeon ismét kibékült a császárral és biztonságban érezte magát. A besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy megtámadják és megsemmisítsék a turkokat. És midőn a turkok elmentek csatázni, a besenyők Simeonnal együtt a turkokra rontottak, az ő családjaikat teljesen elpusztították, és az országot őrző turkokat csúnyául elkergették onnét. Amint a turok visszatértek és pusztának és elhagyottnak találták a földet, abba az országba mentek lakni, ahol a mai napig laknak, a melyekről föntebb mondtuk, hogy azt a folyók után nevezték el. Azt a tartományt, melyet előbb bírtak a turkok az azt átszelő folyam neve szerint Etelnek és Kuzunak (Etelköznek) neveztetik, és ott most a besenyők laknak. A turkok pedig a besenyőktől elűzetve, elmentek és azon földön szállottak meg, hol most is laknak.
Abban a tartományba vannak régi emlékek. Az első Trajanus császár hídja, Turkia szélén, aztán Belagrada (Belgrád) három napi járásnyira attól a hídtól, amelyben van a nagy és szent Konstantinusz császárnak tornya. Aztán a folyók kifolyásánál van Sermion, két napi járásnyira Belgrádtól, és aztán van Nagy Moravia, a kereszteletlen, melyet a turkok szintén elpusztítottak, és melyen azelőtt Szfendoplukosz (Szvatopluk) uralkodott. Ezek az emlékek és elnevezések vannak az Istros (Duna) folyam mentén. Ami azontúl esik, egészen a turkoknak lakóhelye és azt most az ott folyó folyamok szerint nevezik. Ezek a folyamok a kövekezők: az első a Timészész (Temes), második a Tutész (Bega?), harmadik a Morészész (Maros), negyedik a Kriszosz (Körös), és ismét más folyó a Titza (Tisza). Határossak pedig a turkokkal: kelet felé a bolgárok, kiktől elválasztja őket az Isztrosz folyó, melyet Danubiusnak is neveznek, észak felé a besenyők, nyugat felé a frankok, dél felé a horvátok.
A turkoknak az a nyolc törzse pedig nem engedelmeskedik saját fejedelmeinek, hanem szövetségük van a háborúra nézve, és amely részt megtámadják, azt teljes tanáccsal és törekvéssel megsegítik. Első fejedelmük az Árpád nemzetségéből való sorrend szerint való uralkodó, van még két más fejedelmük is, a gülász (gyula) és a karkhász (horka), akik bírói tisztet viselnek. Tudnivaló, hogy a gyula és a horka nem tulajdonnevek, hanem méltóságok. Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiút nemzett, az első Tarkatzu (Tarkacsu), a második Jelekh (Jeleg), a harmadik Jutotza (Jutocsa), és a negyedik Zalta (Zolta). Tudnivaló, hogy Árpád első fia, Tarkatzu (Tarkacsu) nemzetté Tebelét (Tevelt) második fia, Jelekh (Jeleg), nemzette Ezelekhet (Ezeleget), harmadik fia, Jutotza (Jutocsa) nemzette Falitzit (Fajszt), ki most fejedelem, negyedik fia, Zalta (Zolta) nemzete Takszit (Taksonyt). Tudnivaló, hogy Árpád fiai már mind meghaltak, de vérei, Falész (Fajsz) és Taszész (Tas) és azoknak unokatestvére Takszi (Taksony), még élnek. Tudnivaló, hogy Tebele (Tevel) is meghalt, az ő fia pedig Termatzu (Tormacsu), ki mostanában eljőve mint szövetségesünk, Bultzuval (Bulcsúval), Turkia harmadik fejedelmével és horkájával együtt. Tudnivaló, hogy Bultzu (Bulcsú) horka fia Kalé (Kál) horkának, a Kalé (Kál) pedig tulajdonnév, a horka meg méltóság, valamint a gyula is, mely följebbvaló a horkánál.”
Ibn Ruszta (920.) és Gurdezi (1050.) arab földrajzírók a magyarokról:
„A besenyők és az eszegel bolgárok földje között fekszik a magyarok első határa. A magyarok turk nép. Fejedelmük 20 000 lovassal indul hadjáratra. Kendének hívják és ez a név főkirályuknak címe, mert annak a férfiúnak, ki felettük tényleg uralkodik, neve dzsla (gyula). Minden magyar a gyula szavára hallgat s támadást és védelmet s más ügyeket érdeklő parancsainak engedelmeskedik. Sátraik vannak s oda mennek, hol legeltetésre több fű kínálkozik. Tartományuk kiterjedt s egyik határukat a Fekete-tenger alkotja s ebbe két folyam szakad, az egyik nagyobb a Dsaihunnál, s ezen folyamok közt laknak. Télvíz idején, aki ezen folyók valamelyikének közelében lakik, e folyóhoz húzódik s a telet partjain tölti halászva, az ott tartózkodás tél idején nekik alkalmasabb. A magyarok tartománya fában és vizekben bővelkedő, talaja nedves. Sok szántóföldjük van. A velük szomszédos szláv népek felett uralkodnak s őket termékekből álló nehéz adókkal terhelik. Ezeket, ha egyszer hatalmukba kerítették, rabszolgáiknak tekintik. A magyarok tűzimádók. A szlávokat meg-megtámadják s foglyaikkal a tengerparton a rúmi birodalom egyik kikötőhelyére mennek, mely Karkhnak mondatik.. Mondják, hogy a kazárok a megelőző időben félelemből a magyarok s más velük határos népek berohanásaitól magukat körülsáncolták. Amidőn a magyarok rabszolgáikkal Karkh elé érkeznek, a rúmiak eléjük jönnek s vásárt csinálnak velük. A magyarok rabszolgákat nekik által adják s cserébe bizánci aranyszöveteket, színes gyapjúszőnyegeket és más rúmi árúkat kapnak.”
„A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruhájuk színes selyem szövetből készült, fegyverük ezüsttel bevont, fényt kedvelők. A magyaroknak egy olyan házassági szokásuk van, mely szerint, midőn házasodnak, nászajándékot hoznak. A nő minősége és marhákban álló vagyona szerint, a nászajándék majd több, majd kevesebb lehet. Az ajándékot elhozván, a sátor előtt letelepednek. A leány atyja a vőlegény atyját házába vezeti, s mije van menyétbőrökben, nyusztprémben, evetbőrben, cobolyprémben, rókabőrben, kamuka-selyemszövetben neki megmutatja, tíz prémes ruha értékében, melyeket aztán egy szőnyegbe göngyöl s a vőlegény atyjának lovára köti, s őt így házába kíséri. Ezután minden, a nászajándékhoz tartozó tárgyat számba kell venni, a mely ajándék marhából, pénzből, bútorokból áll. Mindezt neki küldi a vőlegény. Ezek befejezésével a lányt házába hozzák.”
Maszudi arab földrajztudós és utazó (+956.) a besenyőkről és magyarokról:
„A Kazár- és Alánország szomszédságáról fogunk szólani, illetőleg azon népekről, a kik köztük és a nyugati országok közt tanyáznak. Ilyen négy török eredetű nemzet van, melyek nemzetségük rendjén egy közös őstől származnak, ezek részint vándornépek, részint megtelepedettek. Mindnyájan a védelemben és támadásban egyaránt vitézek. E népek mindegyikének külön királya van; tartományaik több napi földre terjednek, ezek némelyike a Fekete-tengerrel határos. Hadviselésüket kiterjesztik egész a Bizánci Birodalomig s az Andalúziát határoló tartományokig győzedelmeskedve a különböző népeken. Békében vannak a kazár királylyal s hasonlóképen az alánok urával. Tartományaik a Kazár Birodalommal határosak. Ezen népek elsejét jadsni-nak hívják, a vele szomszédos nép a bedsgard (= magyar), ezzel szintén határos a bedsnak (besenyő) s ez az említettek közt a legharciasabb; utolsója ennek a szomszédságában a nökerdeh. Királyaik nomádéletet folytatnak.
A hidsra 320-dik éve után (932.) az említett népek a bizánciakkal háborúba keveredtek. A bizánciaknak az említett négy nép tartományainak határán egy Valendar nevű nagy görög városuk volt, igen népes s a hegyek és a tenger közt való fekvésénél fogva nehezen megközelíthető. A benne levők ellenálltak a támadóknak s az török népek a hegyek, tenger és a valendari őrség erélyes védelme miatt a bizánci birodalomba nem hatolhattak. E török törzsek közt háború ütött ki egy moszlim kereskedő személyét illető viszálykodás miatt, ki Ardebil-bő1 való ember volt, s ezek egyikénél megtelepedett s a kivel egy másik törzs rosszul bánt. Ezért a törzsek közt egyenetlenség ütött ki. A valendari őrség s még mások is a rúmiak közül az alkalmat felhasználva tőlük üresen maradt tartományaikat megrohanták, s ott hátrahagyott gyermekeiket összefogdosták, s azokat a talált gulyákkal s nyájakkal együtt lakóhelyeikre hajtották. Ennek híre elterjedvén, a törökök, kiket épen akkor a belviszály foglalt el, gyorsan kiegyeztek, s kölcsönösen lemondtak a megtorlásról, hogy egyesülten rohanják meg Valendar városát. Hatvanezer lovasra tehető vitézeik száma, noha általános összehívás nem is volt, a mi, ha lett volna, legalább is százezer lovas jött volna össze. Romanus, ki a bizánci birodalomban mai nap uralkodik, a hidsra 332-ik évében (943.), értesülvén a történtekről, tizenkétezer, a keresztény hitre áttért lovast küldött övéihez segélyül, kik arab módra lándzsával harcoltak s velük együtt ötvenezer rúmit. Ezek Valendar városa elé nyolc nap alatt érkeztek s tábort ütöttek a város mögött s a legénység háborúra készült. A turkok ugyan sokat öltek le Valendar lakosaiból, de azért ezek mégis a város falai közt helyt állottak a segédcsapatok megérkezése idejéig. A mikor a négy turk király értesült a kereszténnyé lett moszlimok és rúmiak megérkezése felöl, tartományaikba követeket küldöttek s a náluk levő moszlim kereskedőket, kik Kazárországból, Bab el-Abvab városából, az alánok tartományából s máshonnan jöttek hozzájuk, összehívták. E négy csoportban olyanok is voltak, a kik moszlim létükre velük együtt csakis azon háborúkban vesznek részt, melyeket a turk királyok az iszlám elleneivel folytatnak.
A midőn a két hadsereg egymás ellen állást foglalt s a rumiak előhadát megalkották a keresztényekké lett moszlimok, a kereskedők, kik a turk hadsereg részén állottak, kiléptek a sorokból és amazokat felhívták, hogy az iszlám hitére visszatérjenek, mit, ha megcselekednének, a turkok oltalma alatt fogják ez országokból az iszlám birodalmába visszakísérni. Ezt azok el nem fogadták s a harc legott kezdetét vette. A győzelem a hitehagyottaknak s rumiaknak kedvezett, a kik kétszer annyian voltak, mint ellenségeik. A két sereg az éjt a csatatéren töltötte s a turk királyok tanácsot ültek a teendők felett. A besenyő király társait kérte, hogy a következő napi csata idejére a vezénylettel megbízzák, mely kérését azok teljesítették is.
A mint reggel lett, a sereg jobbik és bal szárnyába több lovassági szakaszt helyezett el, melyeknek mindegyike ezer lovast foglalt magában. A sereg ilyen módon elhelyezkedvén, a jobb szárny szakaszai a rumi sereg középhadára öntve nyilai záporát, a bal oldalra nyargaltak s ekkor a balszárny szakaszai hasonló rohammal az ellenséges középhadra nyilazva, a jobb szárnyról eltávoztak helyébe léptek. A nyilazás folyton tartott, s a lovassági szakaszok malomkerékhez hasonlóan forogtak A turk hadsereg középhada, jobb és bal szárnya (az említett lovassági szakaszok kivételével) ezalatt mozdulatlanul maradt. A jobbszárnyból kiinduló lovasok a rumi sereg balszárnyára nyilazva, majd középhadát vették célba s így érték el a balszárnyat. A balszárnyból kirohanó lovasság hasonlóképen az ellenségnek előbb jobbszárnyára, majd középhadára lőtte el nyilait s így jutott el a jobbszárnyhoz; ekképpen a két szárny lovassága gyors fordulatai közt az ellenséges középhad előtt találkozott. A hitehagyottak és rumiak látva, hogy soraik a folytonos nyílzáporban összezavarodnak, az ellenségnek eddig mozdulatlanul állott seregére rohamot intéztek. A lovasszakaszok utat nyitottak nekik. A turk hadsereg ekkor az egész soron végig erős nyilazással fogadta a feléje rohanókat, a kik megzavarodva futásnak eredtek. A jobbra és balra nyargaló lovasosztagok egy porfelleg közepette karddal estek neki a megfutamodottaknak s minden felől zavart kiáltások hangoztak.
Körülbelül hatvanezer kereszténnyé lett moszlim és rúmi maradt a csatatéren s a turkok az ellenség egymást borító holttetemein, mintegy grádics fokain, mászták meg a falak ormait. A bevett város lakóit több napon át gyilkolták, és az életben hagyottak mindnyájan fogságba kerültek. Három nap múlva a turkok elhagyták a várost s Konstantinápoly elé vonultak. Útközben mindazokat, kikkel találkoztak, részben lemészárolták, részben fogságba hurcolták s a mezőket, tanyákat és falvakat feldúlták s végre Konstantinápoly elé érkeztek, a melynek falai előtt körülbelül negyven napig táboroztak, a hatalmukba kerített nőket és gyermekeket szövetekért és hímszövetű ruhákért kicserélve. A férfiakat egytől-egyig lemészárolták s néha még az asszonyok és gyermekek életét sem kímélték. Hadi kalandjaikat innen még sokkal távolabb eső országokra is kiterjesztették, a szlávok és rúmiak tartományaiba. Napjainkban prédáló hadjárataikat egész a spanyol-, francia- és galíciai határig vitték. A négy turk nép Konstantinápolyt és a legnyugatibb tartományokat hadjárataikkal egész mostanig folytonosan nyugtalanítják.”
Egy nyugat-európai krónikás (906.) a magyarokról:
„Kevés embert kardal több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorlottsággal lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani. Mindenesetre nem tudnak szemtől szembe, csatasorban harcolni vagy körülzárt városokat ostrommal bevenni. Előrenyomuló vagy visszavonuló lovaikon harcolnak, de gyakran tettetnek menekülést is. Nem képesek hosszú ideig küzdeni: különben – ha erejük és kitartásuk is olyan lenne, mint támadásuk – elviselhetetlenek volnának. Általában a heves küzdelem közepette abbahagyják a harcot, és kevéssel ezután a menekülésből visszatérnek az ütközetbe, úgyhogy amikor már éppen győztesnek hinnéd magad, akkor kerülsz a legnagyobb veszélybe.”
Regino prümi apát (908.) a magyarokról:
„A magyarok igen vadak és minden szörnyetegnél kegyetlenebbek. A fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek és vért isznak, az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva mintegy orvosságként feltálalják, semmilyen könyörület nem hatja meg őket, a kegyesség nem indítja meg szívüket. A hajukat egészen bőrig késsel levágják. Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyerekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadó, csalárd és szemtelen. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre. Természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.”
Keresztény imádság a modenai székesegyházból (10. sz.) a magyarokról:
”Krisztus hitvallója
Ó, Geminiánus
Bár hitvány szolgáid vagyunk
Leborulva könyörgünk
A magyarok nyilaitól
Védj meg minket.
Miként megtetted
Isten szent szolgája
Attila idejében
Kapuinktól eltérítve
Megszabadítottál tőle.
Végül pártfogónk
Most kérünk Téged
Szolgáidnak irgalmáért
Imádkozva könyörögj
Esedezz az Úrhoz
Hogy ezt az ostort
Melyet megérdemlünk mi
Az egek királyának
Kegyéből elkerüljük.”
A Sankt Gallen-i monostorban élő szerzetesek leírása (926.) a magyarokról:
„A magyarok május 1-jén jelentek meg Sankt Gallenben. A szerzetesek már biztonságos helyre menekültek, csak egy félkegyelmű barát, Heribald maradt vissza a kolostorban, akinek az apát még nem adta ki évi járandóságát. Félelem nélkül várta a magyarok betörését, és éppen nyugodtan sétálgatott, amikor azok betörtek tegezesen, fenyegető dárdáik és nyilaik miatt ijesztően. Minden helyet alaposan átvizsgáltak, biztos, hogy sem a nemet, sem a kort nem kímélték volna. Egyedül őt találták ott állva középen, rettenthetetlenül. Csodálták, mit akar,miért nem menekült el. Eközben a tisztek a gyilkolásra elszánt embereknek megparancsolták, hogy tartsák féken fegyverüket, és tolmácsok közreműködésével kikérdezték, s mikor belátták, hogy együgyű szörnyszülöttel állnak szemben, valamennyien kinevették és megkímélték életét. Szent Gál kőoltárát érintésre sem méltatták, mivel korábban már gyakran csalatkoztak az efféle dolgokban, hiszen semmi egyebet nem találtak bennük, mint csontokat és hamvakat. Megkérdezték végül balga emberüket, hol van elrejtve a hely kincstára. Midőn az buzgón a templomkincstár rejtett ajtójához vezette őket, feltörvén azt gyertyatartókon és aranyozott koronákon kívül, amelyeket a sietve menekülők hagytak hátra, semmit nem találtak ott, pofonokkal fenyegették meg, mert becsapta őket. Közülük ketten felmásztak a haranglábra, úgy gondolván, hogy az annak csúcsán lévő kakas aranyból való, és nem lehet az így nevezett hely istene csak akkor, ha értékes fémből van öntve, s miközben egyikőjük erősebben előrehajolt, hogy a lándzsájával leszakítsa, a magasból az udvarra zuhant és meghalt. Ezalatt a másik az Isten szentélyének meggyalázására a keleti szárny csúcsára ment és nekikészülődött, hogy szükségét végezze, hátraesve azonban lezuhant, és teljesen összezúzta magát. Miközben e kettőt ajtószárnyak között égtették, a lángoló máglya hevesen belekapott a szemöldökfába és a mennyezetbe, s husángokkal többen versengve szították a tüzet, de Gallus templomát semmiképpen sem tudták felgyújtani.
A tisztek elfoglalván akolostor udvarát, gazdagon lakmároztak. Heribald is jól belakott velük együtt, úgy, ahogy még sohasem, mint később maga mondogatta. Mivel azok szokásuk szerint székek nélkül a zöld fűre heveredtek le a lakomához, Heribald magának és egy bizonyos foglyul ejtett papnak kis széket hozott. Miután pedig a lapockákat és az áldozati állatok más részeit félig nyersen, kések nélkül, fogukkal marcangolva falták fel, a lerágott csontokat tréfálkozva egymáshoz dobálták. Bort is, amit tele csöbörben középre helyeztek, egyformán mindenki annyit ivott, amennyit akart. Miután pedig a színbortól felhevültek, valamennyien félelmetesen kiáltoztak isteneikhez, a papot és a balga emberüket arra kényszerítették, hogy ugyanazt tegyék. A pap jól ismervén nyelvüket, ezért hagyták ugyanis életben, hangosan velük kiabált, miután az ő nyelvükön eleget tombolt, könnynek között elkezdte a „Szentelj meg minket” kezdetű, a szent keresztről szóló antifóniát, a kereszt megtalálásának ünnepe másnap volt (május 3.), ezt vele énekelt, bár rekedt hangon Heribald is. Mindazok, akik ott voltak a foglyok szokatlan énekére összesereglettek, s túláradó jókedvükben táncoltak és birkóztak a főemberek előtt. Néhányan fegyverükkel is összecsapva megmutatták jártasságukat a haditudományban.
Az erődítmény irányában fekvő erdőben a felderítők hirtelen kürtjel és nagy kiáltozás közepette sietve közeledtek. Jelentették, hogy fegyveres csapatokkal megerősített erőd található a közelükben. A férfiak egyedül hagyván a kolostorban a papot és Heribaldot, sebesen kifelé igyekeztek,ahogy csak tudtak,s gyorsabban mint bárki hinné, harcra készen csatasorban álltak, ahogy szoktatták őket. Miután értesültek az erőd adottságáról, hogy tudniillik nem lehet megostromolni, hogy a támadók számár a hely csak egy hosszú és igen szűk földszoroson keresztül közelíthető meg igen nagy veszteséggel és biztos veszedelmükre, hogy annak védői sokaságuk előtt, ha férfiak, nem fognak meghátrálni, amíg élelmük van. Otthagyván tehát a monostort, mivel annak istene, Gallus véleményük szerint ura a tűznek, a falu néhány házát felgyújtották, hogy lássanak, közeledett ugyanis az éjszaka, és elhallgatatván a kürtöket és az embereket a Konstanzba vezető úton eltávoztak. Az erődbeliek azonban azt gondolták, hogy a monostor áll lángokban, értesülvén távozásukról rövidebb utakon üldözni kezdték őket, és a sokaságot messziről követő felderítőket szemből támadván néhányat közülük megöltek, egyiküket pedig megsebesítve fogolykén magukkal hurcolták. A többiek nagy nehezen elmenekülve kürtökkel jelt adtak a sokaságnak, hogy óvakodjanak. Ők pedig a lehető leggyorsabban birtokba vették a mezőt és a síkságot, s a csatasort, a körülményekhez képest serényen felállítva, a kocsikat és az egyéb málhát körben elhelyezve egymást váltva őrködetek az éj folyamán, és a füvön elterülve csendes borozgatással és alvással töltötték az időt. Amit megvirradt rárontottak a közeli falvakra, felkutatták és elrabolták mindazt, amit a menekülők hátrahagytak, és az összes épületet felgyújtották, ami mellet csak elhaladtak.
(Midőn pedig pihenés közben megkérdezték Heribaldot hogyan tetszettek neki Sankt Gallen oly nagyszámú „vendégei” így szólt: „Bizony igen tetszettek, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a kolostorunkban, higgyétek el nekem. Ételt és italt ugyanis bőkezűen adtak nekem. Nem tagadom az az egy bizony nagyon nem tetszett, hogy annyira műveletlenek voltak. Igazán mondom nektek, soha nem láttam ilyen bárdolatlan embereket Szent Gál kolostorában. Ugyanolyan féktelenséggel viselkedtek a templomban, mint kinn a mezőn.)”
Liudprandus cremonai püspök (10. sz.) a magyarokról:
„A kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével és az ifjúságnak a harcászat ismeretére való tanításával töltik el.
Orosz forrás (1092.) a kunokról és magyarokról:
„Hajnalban Bonjak (kun vezér) csatarendbe állította seregét, Dávidnak (orosz vezér) volt 100 (?), neki magának 300 (?) katonája, és három részre osztva megindult a magyarok ellen. Előhadul Altunopát (kun vezér) küldte 50 (?) emberrel, Dávidot a zászló alá állította, maga meg két részre oszlott, 50 (?) -nel egy-egy oldalon. A magyarok (vezérük I. Kálmán király) akik szám szerint 100 ezren (?) voltak, védőcsapatokban állottak fel. Altonopa az első csapathoz száguldva lövetett, és tovarohant a magyarok elől. Azok pedig utána rontottak. S amint a rohanás közben elhaladtak Bonjak előtt, ez oldalba küldte szekercéseit, Altunopa pedig visszafordult, és nem engedték vissza a magyarokat, és így többszörösen reájuk rontva tömegbe szorították őket. Bonja három része osztva seregét, mintegy tömbbe nyomták össze a magyarokat, mint ahogy a sólyom öldökli a gerléket. S megfutamodtak a magyarok.”
Ibn al-Labbad arab orvos és természettudós (1231.) a mongolokról:
„Kegyetlenül és válogatás nélkül ölnek. Mintha az lenne a céljuk, hogy kiirtsák az emberi fajt. Ebből is kiviláglik, hogy nem annyira a tulajdon és a vagyon utáni törekednek, hanem inkább a világ elpusztítására, hogy pusztává változzék.”
/Német kútfők (1285.) a magyarokról:
Albert osztrák és stájer herceg 1285. nyarán támadást indított Magyarország ellen. A határ menti osztrákok és stájerek figyelmeztették Albert katonáit, hogy a magyarokkal nem lehet úgy harcolni, mintha francia lovagok volnának. Hol futni, hol támadni kel, ahogy az alakalom kívánja. Amikor aztán a páncélos németek felálltak a harcra, nem szabályszerű, lovagi párviadalra emlékeztető csata bontakozott ki, hanem a magyarok kilőve nyilaikat, visszavonultak, távolról nyugtalanították, zaklatták, a szembenállókat. Amikor előrelendült Albert hada, a magyarok kitértek a nehézfegyverzetű lovassággal megvívandó csata elől. A németek már azt fontolgatták, küldenek egy hírnököt a magyarokhoz, hogy hagyják abba a lövést, jöjjenek ide, verekedjenek meg vitéz módra, de magát a követet is nyíllövés érte. A sokórás, a németeket több irányból érő nyilazás megtette a magáét. Albert serege megadta magát.
Német kútfők (1298.) a magyarokról:
A magyaroknehézfegyverzet nélkül vonulnak, viszont íjakkal és nyilakkal fel vannak szerelve, ezeket ügyesen használják, a mély folyókon is biztonsággal kelnek át lovukon. Befonva viselik hosszú hajukat, és hasonlóan hosszú szakálluk van./
AJÁNLOM AZ OLDALT