Korabeli leírások a puszták pásztornépeiről:
Jeremiás próféta (i. e. 6. sz.) a szkítákról:
„Egy legyőzhetetlen, régi nemzet, olyan nemzet, amelynek nem ismered a nyelvét és nem érted a beszédét, tegeze olyan, mint a nyitott sír, és mindannyian hősök."
Aeschyl (i.e. 525-456.) a szkítákról:
„Jönni fogsz a nomád szkítákhoz, akik fonott tetők alatt, magasan szépkerekű szekereken laknak, messzelövő íjakkal lévén ellátva. Ezekhez ne közeledjél.”
„A kancatúró evő, jó törvényű szkíták.”
Hérodotosz görög történetíró (i.e. 484-425.) a szkítákról:
„A szkíta nép ugyanis az emberi dolgok között a legelmésebb módon találta ki a legnagyobbat, amit csak tudunk; egyéb dolgukat nem csodálom, de a legnagyobb, amit kitaláltak, az hogy senki sem menekülhet el a ki hozzájuk jött, s hogy senki sem találhatja meg őket, ha nem akarják, hogy rájuk akadjanak. Mert olyanok, kik sem városokat, sem várakat nem alapítanak, valamennyien vándorsátrakban élnek és lovasíjászok; nem földművelésből, hanem marhatenyésztésből élnek, s nincs más lakásuk, mint a kocsijuk: hogy ne lennének azok legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek?”
„A többi isteneknek tehát így és ilyen állatokat áldoznak, de Árésznak a következőképpen áldoznak: Minden járásnak a főterén szentély van állítva Árésznak, mégpedig úgy, hogy rőzsekötegeket halmoznak egymásra mintegy három stadion hosszúságban, és szélességben, de nem ilyen magasra. Felül egy négyszögletes síkot hagynak; három fala meredek, egyen fel lehet kapaszkodni. Minden évben százötven szekér rőzsét hordanak rá, mert az időjárás viszontagságaitól állandóan lesüpped. Erre a halomra mindenütt egy régi vaskardot tűznek, ami Ares jelképe. A kard tiszteletére évente marhákból, és lovakból álló áldozatot mutatnak be, sőt ezekne, az istenkardoknak még többet, mint más isteneiknek. Élve elfogott ellenségeik közül minden századikat feláldozzák, de nem úgy, ahogy az állatokat; az embereknek először bort öntenek a fejükre, majd egy edény felett levágják őket, azután az edényt felviszik a rőzs halomra, és a vért a kardra öntik. A vért tehát felviszik, lent pedig a szentély mellett a leszúrt emberek jobb karját a kézzel együtt vállig levágják, és a levegőbe hajítják, majd az áldozat egyéb teendőinek elvégzése után elmennek. A kéz ott hever, ahová esett, a holttest pedig külön.
Áldozataik tehát ilyenek. Disznóáldozatot azonban nem szoktak bemutatni, sőt a sertéstenyésztés ismeretlen ebben az országban.”
„Harci szokásaik pedig a következők: Miután a szkíta férfi leterítette első ellenfelét, iszik a véréből. Ahányat megöl a csatában, valamennyinek a fejét elviszi a királynak, mert csak az részesül a hadizsákmányban, aki fejet szolgáltatott be: ha nem visz fejet, nem kap a hadi zsákmányból sem. Ezt azután a következőképp nyúzza le: a füleknél körülvágja, majd megfogja a fejet, és kirázza, a bőrről marhabordával lekaparja a húst, a bőrt kezével puhára gyúrja, végül kicserzi, és kéztörlő gyanánt használja; lovának a kantárjára köti, és büszkélkedik vele, mert azt tekintik a legderekabbnak, akinek a legtöbb ilyen kéztörlője van. Ezekből a lenyúzott fejbőrökből sokan köpenyt is készítenek, hogy hordhassák; úgy varrják össze, mint az állati bundából a juhászsubát. Vannak azután olyanok, akik a megölt ellenségeik jobb karját a körmökkel együtt lenyúzzák, és tegezborítót készítenek belőle. Mert az emberi bőr vastag, és fehér, majdnem valamennyi bőr közül a legcsillogóbb. Sokan egész embereket is lenyúznak, majd fára feszítik, és lovaikon hordozzák.
Ezek a szokásaik tehát ilyenek, legnagyobb ellenségeik fejével pedig úgy járnak el, hogy a szemöldök alatt körülfűrészelik, és kitisztogatják. Ha már most szegény, akkor csak ökörbőrt húz rá, és úgy használja, de ha gazdag, akkor kívülről ráfeszíti ugyan az ökörbőrt, belülről bearanyozza, és úgy használja ivóedényként. Megteszik ezt rokonaikkal is, ha erősen összekülönböznek, és erősebbnek bizonyulnak a király előtt. Ha megbecsült vendégei érkeznek, elébük hordja ezeket a fejeket, és elmondja, hogy rokon létükre rátámadt, de ő legyőzte őket. Ezt tartják kiváló emberhez illő tettnek.
Évenként egyszer minden járásfőnök egy edényre való bort kever a maga járásában, és ebből csak azok a szkíták ihatnak, akik már öltek ellenséget. Azok, akik ezt nem tették, nem kóstolhatják meg ezt a bort, hanem e megtiszteléstől kizárva, távolabb kell ülniük. Náluk ez a legnagyobb gyalázat. Azok viszont, akik már igen sok embert ejtettek el, két kancsóból ihatnak egyszerre.”
„Szövetséget a szkíták úgy kötnek, akivel kötnek: egy nagy cserépedénybe bort öntenek, és azt összekeverik a szövetséget kötők vérével. Előzőleg hegyes késsel megsebzik, vagy karddal kissé megvágják testüket, azután pedig a serlegbe mártanak egy kardot, nyilakat, egy harci fokost, és egy lándzsát, majd hosszasan imádkoznak, azután pedig isznak ők maguk is, akik ily módon szövetséget kötöttek, meg kíséretük legtekintélyesebb tagjai is.”
„Temetés után a szkíták a következő módon gondoskodnak a megtisztulásukról: bekenik, majd megmossák a fejüket, testükkel pedig a következőképpen járnak el: felállítanak három egymásra hajló póznát, ezekre nemeztakarókat feszítenek, jól összeillesztik, azután tűztől izzó köveket hajigálnak a sátor közepén elhelyezkedő kádba. Ezen a vidéken olyan kender terem, amely igen hasonlít a lenhez, éppen csak sokkal vastagabb, és magasabb növésű. Megterem magától is, és ha vetik, akkor is; a thrákok lenholmikhoz hasonló ruhákat készítenek belőle. Csak igazán a szakértő tudná megkülönböztetni, hogy lenből, vagy kenderből készült-e, de aki még nem látott kendert, az meg lenne győződve, hogy az lenruha. A szkíták tehát ennek a kendernek a magját, bebújnak a takaró alá, és a magot forró kövekre szórják. Az pedig, mihelyt ráhintették, elkezd füstölögni, és olyan gőzt áraszt, hogy a görögországi gőzfürdő sem múlná felül. A szkíták pedig élvezik a gőzfürdőt, és ordítoznak. Ez helyettesíti náluk a fürdőt, mert különben testüket vízzel sohasem mossák. Asszonyaik vizet öntenek egy durva kőre, és azon ciprus-, cédrus-, és tömjénfát dörzsölnek szét, majd ezzel a szétdörzsölt, vastag (péppel) bekenik egész testüket, és arcukat. Ez egyrészt kellemes illatot ad, másrészt, mikor másnap leszedik, csillogó bőrűek lesznek.”
„Idegen szokásokkal élni nagyon őrizkednek, nem ugyan az egymáséival, hanem leginkább a görögökével, a mint azt megmutatták Anacharsison és később ismét Scylesen…”
„A szkíták tömegéről nem tudtam fontos értesüléseket szerezni. Számukról igen eltérő híreszteléseket hallottam, mert azt is beszélik, hogy nagyon sokan vannak, és azt is, hogy kevesen, már amennyiben szkíták. Ennyit azonban a magam szemével láttam: Van a Borysthenés folyó, és a Hypanis között van egy Exampais nevű hely…, és itt van egy ércedény hatszorta akkora, mint egy vegyítőedény, amelyet Pausanias, Kleombrotos fia állított fel a Pontos torkolatánál. Annak, aki még nem látta ezt a szkíta ércedényt, le is írom: hatszáz amphora könnyedén belefér, és vastagsága hat ujj. Az itteniek azt mondták, hogy nyílhegyekből készült. Ariantas nevű királyuk egyszer ugyanis meg akarta tudni a szkíták számát; megparancsolta hát, hogy minden szkíta hozzon egy nyílhegyet. A parancs megszegőit halállal fenyegette. Össze is hordtak egy roppant halmaz nyílhegyet, és a király elhatározta, hogy emlékművet készíttet belőlük. Így készíttette, és állította fel Exampaiosban ezt az ércedényt. A szkíták számáról tehát ezt hallottam.”
A perzsa hadjárat leírásának a szkítákra vonatkozó része:
(Hérodotosz rátér Dareiosz szkíta expedíciójának ismertetésére: a sereg elindulására, a bosporosi, és a dunai híd építésére, és Dareiosz thrákiai hadmenetére. Dareiosz dunai átkelése után először le akarta bontani a hidat, de a mytiléniei Kóés javaslatára mégis gondolt a visszavonulás lehetőségére, és meghagyta az iónoknak, hogy őrizzék. A perzsa sereg közeledtének hírére tanácskozásra ültek össze a szkíta fejedelmek, és szomszédaik, a taurosok, agathyrsek, neurosok, androphagosok, melanchlainák, gelónok, budinok, és sauromaták. Ez alkalmat ad Hérodotosznak, hogy ismertesse Skythiát, és az említett népeket. Majd olvashatunk a szkítaföldi fejedelmek tanácskozásáról, és a Dareiosszal szemben sikerrel alkalmazott kitérő, halogató stratégiájáról.)
Amikor már sokáig húzódott ez a dolog, és nem akart vége szakadni, Dareiosz egy lovas hírnök útján ezt üzente Idanthyrsosnak, a szkíták királyának: "Te megszállott ember, miért futsz mindig, mikor módodban állna választani: ha elég erősnek gondolod magad, hogy seregemmel szembeszállj, vess véget a kóborlásnak, szállj velem szembe. Ha pedig elismered, hogy gyengébb vagy, akkor is hagyj fel a futással, és uradnak földet, vizet hozva ajándékul, - járulj elém."
Erre Idanthyrsos, a szkíták királya így válaszolt: "Az én dolgom, te perzsa, úgy áll, hogy én még egy embertől sem ijedtem meg, és nem futottam el előle. Ezt régebben se tettem, és most sem futok. Most is csak azt teszem, amit békében szoktam tenni. De megmagyarázom neked azt is, hogy miért nem küzdök meg veled azonnal. Nekünk nincsenek városaink, nincs megművelt földünk, amit félthetnénk, hogy elfoglaljátok, vagy elpusztítjátok, és ezért a kelleténél hamarabb ütköznénk meg veletek. De ha ti ezt mindenáron siettetni akarjátok, - vannak nekünk ősi sírjaink. Keressétek meg, és próbáljátok meg feldúlni, akkor majd meglátjátok, hogy sírjainkért harcolunk-e veletek, vagy sem. Addig, ha nem lesz rá kényszerítő okunk, nem elegyedünk harcba. A csatáról elég ennyi. Uraimul pedig csak ősömet, Zeust ismerem el, és Histiát, a szkíták királynéját. Neked a föld-, és vízajándék helyett olyan ajándékot fogok küldeni, ami illik hozzád. De azt is elárulhatom, hogy sírsz te még, hogy uramnak mondtad magadat." Ilyen a szkíták beszéde.
A hírnök tehát eltávozott, hogy Dareiosznak jelentést tegyen, a szkíta fejedelmek pedig a szolgaság nevének hallatára haraggal teltek el. A sauromatákkal együttműködő csapatot Skópasis parancsnoksága alatt azzal a megbízatással küldik ki, hogy tárgyaljanak az Istros-híd őrizetére rendelt iónokkal. A többiek pedig hátramaradtak, úgy határoztak, hogy már nem hagyják tévelyegni a perzsákat, hanem valahányszor csak étkezéshez látnak, megtámadják őket. Megfigyelték tehát, hogy mikor étkezik Dareiosz serege, és következetesen végrehajtották határozatukat. A lovasságot minden alkalommal megriasztotta a szkíták lovassága. A perzsa lovasok menekülés közben a gyalogság sorai közé szorultak vissza, a gyalogság pedig támogatta volna őket, a szkíták azonban az (ellenséges) lovasságot hátravetve visszafordultak, mert tartottak a gyalogságtól. A szkíták éjszakánként is rendeztek ilyen rajtaütéseket.
Egy dolog azonban a perzsáknak segített, a szkítákat pedig hátrányosan érintette, valahányszor csak Dareiosz táborára estek. Nagy csodát mondok: ez a szamárordítás, és az öszvérek alakja volt. A szkíták földjén ugyanis, mint már kifejtettem, sem szamár, sem öszvér nem tenyészik, és a hideg miatt a szkíták egész országában sem szamár, sem öszvér egyáltalán nincs. Az ordítozó szamarak tehát mindig megzavarták a szkíta lovasságot. Sokszor megtörtént, hogy a perzsák ellen intézett támadások közben a lovak a szamárordítás hallatára megbokrosodtak, visszafordultak, és meghökkenve a fülüket hegyezték, mivel addig még sem ilyen hangot nem hallottak, sem ilyen alakú állatot nem láttak soha. Mindez némileg kihatott a háború folyására.
Mikor a szkíták látták a perzsák zavartságát, avégből, hogy még tovább időzzenek szkíta földön, és ott maradásuk folytán mindenben szükségest szenvedve bajlódjanak, a következőt eszelték ki, hogy nyájaikból mindig hagytak hátra valamit, pásztorokkal együtt, ők maguk pedig észrevétlenül más helyre vonultak. A perzsák néha rajtuk ütöttek, el is fogták az állatokat, és zsákmányukra nagyon büszkék voltak.
Amikor ez többször is megismétlődött, Dareiosz nem tudta, hogy mitévő legyen, a szkíta fejedelmek pedig, amint erről tudomást szereztek, egy követ útján ajándékot küldtek Dareiosznak: egy madarat, egy egeret, egy békát, és öt nyilat. A perzsák faggatni próbálták az ajándék vivőjét, hogy mi a küldemény értelme, de az csak annyit mondott, hogy megbízatása csak az ajándék átadásáig terjed, és hogy azonnal vissza kell mennie; találják ki maguk a perzsák az ajándék értelmét, ha olyan okosak, mit akar jelenteni ez az ajándék. Ennek hallatára a perzsák tanakodni kezdtek. Dareiosznak az volt a véleménye, hogy a szkíták földjükkel, vizükkel együtt megadják magukat. Ezt abból következtette, hogy az egér a földben él, és ugyanazt eszi, mint az ember, a béka vízben; a madár igen hasonlatos a lóhoz; a nyilakat pedig hadi erejük jelképeként adják át neki. Dareiosz tehát ilyen értelemben nyilvánított véleményt. Ezzel szemben Góbryas - ama hét mágusölő közül az egyik - a következőképp magyarázta a az ajándék értelmét: "Ha madarakká válva fel nem repültök az égre, vagy földbe nem bújtok, mint az egerek, vagy pocsolyákba nem ugráltok, mint a békák, akkor ezektől a nyilaktól találva, nem fogtok innen hazatérni."
A perzsák tehát így magyarázták az ajándékot. Közben a szkíta seregnek az a része, amely előzőleg a Meótisz-tó őrizetére volt rendelve, akkor pedig (azt a parancsot kapta, hogy) tárgyaljon az Istros partján (várakozó) iónokkal, mikor pedig megérkezett a hídhoz, így szólt: "Ión férfiak! Szabadságot hozunk néktek, ha meghallgattok. Tudomásunk szerint Dareiosz úgy rendelkezett, hogy csak hatvan napig őrizzétek a hidat, ha azonban ennyi idő elteltével nem lenne itt, térjetek haza hazátokba. Ha tehát ezt most ezt teszitek, nem érthet vád benneteket sem az ő részéről, sem a miénkből. Maradjatok itt, amíg a meghatározott számú nap (el nem telik), majd térjetek haza." A szkíták, amint a iónok megígérték, hogy így fognak cselekedni, sietve távoztak.
Ugyanakkor a Dareiosznak küldött ajándékok megérkezése után az ottmaradt szkíták gyalogos erejükkel, és lovasaikkal felsorakoztak, hogy megütközzenek a perzsákkal. A harci rendbe állított szkíták sorai közt egyszerre egy nyúl futott keresztül. Amint ezt meglátták, mindnyájan a nyúl után eredtek. Amikor a szkíták így összekavarodtak, és kiáltoztak, Dareiosz megkérdezte az ellenfél zavarának okát. Hallván, hogy egy nyulat üldöznek, így szólt megszokott kíséretéhez: "Ezek az emberek nagyon lenéznek minket, most látom csak, hogy Góbryas helyesen magyarázta a szkíták ajándékát. Mivel tehát én is így ítélem meg a helyzetet, jó tanácsra lenne szükség, hogyan mehetne végbe visszavonulásunk baj nélkül." Erre Góbryas így szólt: "Királyom! Én már a szóbeszédből is tudtam nagyjából, hogy mennyire elérhetetlenek ezek az emberek, de hogy idejöttem, most még inkább tudom, hiszen látom, hogy játékot űznek velünk. Tanácsom tehát most az, hogy mihelyt eljön az éjszaka, gyújtsunk tüzeket, mint ahogyan máskor is szoktunk, hogy azután fáradalmaik elviselésére legkevésbé képes katonáinkat megtévesztve, és valamennyi szamarunkat megkötve elvonulhassunk, még mielőtt a szkíták az Istroshoz sietnének, hogy lerombolják a hidat, vagy a iónok valami olyasmit határoznának, ami pusztulásukat idézhetné elő." Ezt tanácsolta Góbryas. Mikor aztán eljött az éjszaka, Dareiosz megfogadta a tanácsot. Az elgyengült embereket, akiknek az elpusztulása nem sokat számított, továbbá valamennyi szamarat megkötve ott hagyta a táborban. A szamarakat, és az elgyengült katonákat azért hagyta ott, hogy a szamarak majd ordítsanak; az emberek pedig a gyengeségük miatt maradtak hátra, persze azzal az ürüggyel, hogy amíg ő a sereg ép részével megtámadja a szkítákat, addig ezek védelmezzék a tábort. Dareiosz, miután ilyen parancsot adott a hátramaradottakat, és őrtüzeket gyújtatott, gyors menetben az Istros felé iparkodott. A tömeg eltávoztával a szamarak még sokkal hangosabban ordítottak. A szkíták pedig a szamárordításból bízvást arra következtettek, hogy a perzsák a helyükön vannak.
Amikor felkelt a nap, és a hátrahagyottak rájöttek hogy Dareiosz kiszolgáltatta őket, megadták magukat a szkítáknak, és kellőképpen felvilágosították őket. Azok pedig, amint a dolgokat hallották, gyorsan összeálltak – a szkíták hadcsoportja, meg még egy: a sauromaták, budinok, és gelónok -, és a perzsák üldözésére indultak az Istros irányában. Mivel azonban a népes perzsa nem ismerte az utakat, hiszen nem is voltak kivágott utak, viszont a szkíta lovasság jól ismerte a legrövidebb utat, elkerülték egymást, és a szkíták sokkal gyorsabban érkezek a hídhoz, mint a perzsák. Mikor megtudták, hogy a perzsák még nem érkeztek meg a hídhoz, így szóltak a hajókon tartózkodó iónokhoz: “Ión férfiak, meghatározott számú napjaitok mostmár leteltek, és nem jártok el méltányosan, ha továbbra is maradtok. Ha eddig félelmetekben maradtatok, most bontsátok le az átjárást, és minél gyorsabban menjetek haza, örvendezve szabadságotoknak, és adjatok hálát az isteneknek, és a szkítáknak. Azt, pedig, aki eddig uratok volt, mi majd elintézzük, de úgy, hogy ne vezethessen hadat senki emberfia ellen.“
Erre az iónok tanakodni kezdtek. Az athéni Miltiadésnak, a hellészpontosi Chersonésos stratégosának, és tírannusának az volt a véleménye, hogy fogadjanak szót a szkítáknak, és szabadítsák fel Ióniát. Ezzel szemben a milétosi Histiaios kifejtette, hogy most mindnyájan Dareiosz jóvoltából uralkodnak városaik fölött; ha Dareiosz hatalma megsemmisül sem ő maga, nem maradhat Milétos ura, sem bárki más sehol, mert minden város inkább választaná a népuralmat, mint a zsarnokságot. Histiatos érveinek hallatára tüstént az ő véleményéhez csatlakoztak mindnyájan, bár előbb Miltiadész pártján voltak.
Miután ezek Histiaios véleményét fogadták el, úgy határoztak, hogy (az elfogadott javaslatot) még a következő tettekkel, és szavakkal egészítik ki: a hídnak lebontják a szkíták felé eső részét, de csak egy nyíllövésnyi hosszúságban, hogy az legyen a látszat, mintha tennének valamit, bár semmit sem tesznek, a szkíták pedig ne próbálják erőszakkal átkelni az Istroson, a hídon át. És a hídnak a szkíták felé néző részét lebontva, azt fogják mondani, hogy mindent meg fognak tenni, ami csak a szkítáknak tetszik. Ezzel tehát kiegészítették Histiaios véleményét, majd valamennyiük nevében Histiaios a következő választ adta: “Szkíta férfiak, derék tanáccsal jöttetek, és a legjobbkor érkeztetek. Amint ti jó útmutatóink vagytok, mi a megfelelő módon leszünk szolgálatotokra: láthatjátok, hogy egyrészt leromboljuk az átjárót, másrészt minden vágyunk az, hogy szabadok lehessünk. De ameddig mi ezt (a hidat) leromboljuk, nektek jó lenne megkeresni (a perzsákat), és ha megtaláltátok őket, álljatok rajtuk illő módon bosszút miattunk is, magatok miatt is”
A szkíták másodszor is megbíztak az iónok igazmondásába, és visszafordultak a perzsák keresésére, de egészen elvétették vonulásuk útját. Ennek maguk a szkíták voltak az okai, mivel arrafelé letiporták a lovak legelőjét, és betömték a forrásokat. Ha azt nem tették volna, könnyűszerrel megtalálták volna a perzsákat, ha akarják. Így azonban épp abban tévedtek, amit a legjobb tervnek hittek. A szkíták tehát arra haladtak a földjükön, amerre a lovak számára harapnivaló, és víz volt, és ott keresték ellenségeiket, mert arra számítottak, hogy azok is erre fognak menekülni. A perzsák viszont előbbi csapásukra ügyelve haladtak, és így találták meg nagy nehezen az átjárót. Mivel pedig éjszaka érkeztek meg, és a hidat egészen kétségbeestek (arra a gondolatra), hogy az iónok esetleg cserbenhagyták őket. Volt azonban Dareiosz kíséretében egy hatalmas hangú egyiptomi ember. Dareiosz ezt állíttatta az Istros partjára, hogy nevén szólítva hívja a milétosi Histiaiost. Az meg is tette, Histiaios pedig az első hívásra valamennyi hajóját odairányította a sereg átszállítására, és helyreállította a hidat.
Így menekültek meg a perzsák. A szkíták pedig hiába keresték, másodszor is elvétették a perzsákat. Ezért van az, hogy az iónokat egyrészről, mint szabad embereket a világ leghitványabb, és leggyávább teremtményeinek tartják, másrészről pedig, ha szolgáknak veszik őket, azt mondják róluk, hogy uraikhoz a leghívebb rabszolgák, akiknek a szökésétől a legkevésbé kell tartani. Ezt vetik a szemükre a szkíták az iónoknak.”
Plátó (szül. i.e. 429.) a szkítákról:
„Ezt mutatja a szkíták szokása, nem csak balkézben tartva az íjat és jobbjával meghúzva a nyilat, hanem mindkét kezét hasonlóul használva mind a kettőre.”
Hippokratész (i.e. 456-366.) a szarmatákról:
„Európában van egy szkíta nép, mely Meotisz-tó körül lakik, különbözik a többi néptől, és szauromatáknak nevezik őket. Ezek asszonyai szoktak lovagolni, lóhátról íjászni, dárdát hajítani és ellenséggel harcolni, amíg szüzek. Szüzek maradnak pedig mindaddig, amíg az ellenségből hármat meg nem öltek, és nem élnek előbb együtt férjeikkel sem, amíg a törvény szerint áldozatokat nem áldoznak. Aki magának férjet kapott, nem lovagol többet, amíg ezt nem követeli az általános hadjárat szüksége. Jobb mellük nincsen, mert csecsemő gyermekként még, anyáik mesterségesen dolgozott rezet, melyet izzóvá is tesznek, jobb mellükre helyeznek és kiégetik, hogy növekedése elmaradjon, és az egész erő és izmosság a jobb vállra és karba szálljon.”
Sztrábó (i.e. 66- i.sz. 24.) a szkítákról és szarmatákról:
„Viselnek pedig nyers ökörbőrből készített sisakokat, vérteket s fonott pajzsokat. Fegyverül bírnak dárdákat, kardot és íjat.”
„ A nomádok sátrai nemezből vannak készítve s szekerekre vannak felerősítve, melyekben laknak. S a sátrak körül vannak a nyájak, melyek tejével, túrójával és húsával táplálkoznak. Követik pedig a legelőket, elfoglalván mindig a fűvel bíró helyeket, télen ugyan a Meotisz körüli mocsaraknál, nyáron pedig a lapályokon is.”
„Minden szkíta és szarmata népnek az a sajátsága, hogy a lovakat kiherélik az engedelmesség végett. Mert kicsinyek ugyan, de nagyon serények és makrancosak.”
„Egyedül a napot tartják istennek, s ennek lovat áldoznak.”
„Mindegyik csak eggyel nősül, de egymás feleségeivel is élnek nyilvánosan. Aki a másnak feleségével közösül, lelógatván szekeréről a puzdráját, nyilvánosan közösül.”
„Legjobb halálnak azt tartják, ha megvénülvén összeaprítatnak juhhússal s azzal vegyülten fölfalatnak. De a betegségben megholtakat eldobják, mint istenteleneket s arra méltókat, hogy vadállatok falják fel őket.”
„Jó lovasok és gyalogosok. Íjakat, kardokat, vérteket és baltákat viselnek, aranyövük van és fejdíszük a csatában. A lovak aranyzablájúak, s vállszíjaik is aranyosak.”
Plutarkhosz (i.e. 1. sz) a szkítákról és pártusokról:
„A szkíta midőn iszik, gyakran érinti az íjat, pengeti a húrját, visszahívva a mámor által szétbomló lelket.”
A carrhae-i csata leírása:
"Amikor így előrenyomultak, egy Baliszszosz nevű nem nagy és nem is bővizű folyóhoz érkeztek, de a katonák így is örültek a szárazságban és hőségben, a fárasztó és víztelen utakon megtett menetelés után. A tisztek többsége azon a véleményen volt, hogy táborozzanak itt le, és úgy töltsék az éjszakát, majd amikor kipuhatolják, hogy milyen nagy az ellenséges sereg, és milyen csatarendben állt fel, akkor induljanak kora reggel ellene. Crassus, fia és a vele levő lovasság unszolására, hagyta magát elragadtatni, hogy nyomban megütközzenek; kiadta tehát a parancsot, hogy akik éhesek és szomjasak, a csatasorban állva egyenek és igyanak; de még mielőtt ezzel mindnyájan szépen végezhettek, máris vezette őket nem lassan, időről időre megpihenve, mint amikor ütközetbe szoktak indulni hanem gyorsan, erőltetett menetben, míg meg nem pillantották az ellenséget, amely várakozásuk ellenére nem látszott sem soknak, sem félelmetesnek, mert Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és félelmetes erejű zajjal. A parthusok ugyanis nem kürttel és trombitával lelkesítik a harcosokat a csatára, hanem fémüstöket, bőrrel bevont dobokat vernek az arcvonal különböző részein, és ezek mennydörgésszerű robajjal vadállati üvöltéshez hasonló szörnyű és félelmetes hangot adnak. Helyesen ítélték meg a parthusok, hogy az ember valamennyi érzékszerve közül a hallás zavarja meg leginkább a lelket, ez kelti fel leggyorsabban indulatait és zavarja meg józan ítéletét.
Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértükben; minden csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz- és acéllemezek borították. Legnagyobb és legszebb volt Szuréna méd divatú ruházatában, festett arccal és középütt elválasztott hajjal. Szinte már nőies szépsége nem is illett vitézi híréhez, azért sem, mert a többi parthus szkíta módra megnövesztette homlokán a haját, hogy ezzel is félelmetesebb külsejük. Első szándékuk az volt, hogy lándzsáikkal a rómaiakra rontva az első sorokat hátrálásra kényszerítik; mikor azonban látták, hogy a nagy mélységben pajzsukkal szorosan egymáshoz felzárkózott katonák szilárdan és mozdulatlanul tartják állásukat, visszavonultak, s úgy tűnt fel, mintha szétszóródnának, és soraik felbomlanának, pedig közben észrevétlenül körülvették a rómaiak négyszögét. Crassus ekkor könnyű fegyverzetű harcosait küldte rohamra, de alig jutottak előre, máris nyílzápor fogadta őket, mire gyorsan visszavonultak a nehéz fegyverzetűek sorai közé, s ezzel rendetlenséget és félelmet keltettek, mert megtapasztalták íjaik félelmetes erejét; a nyílvesszők áthatoltak védő fegyvereiken és keresztülütöttek mindent, amibe belecsapódtak, akár kemény, akár puha volt. A parthusok csoportokba oszolva nagyobb távolságból lőtték ki nyilaikat minden irányból; arra nem is volt szükség, hogy pontosan célozzanak, mert a rómaiak sűrű és tömött arcvonalát még készakarva sem lehetett elhibázni. A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt nyílvesszők hatása félelmetes volt, mert ellenállhatatlan gyorsasággal csapódtak a célba. Ettől kezdve kétségbeejtőre fordult e rómaiak helyzete, mert ha hadállásukban maradtak, tömegesen megsebesültek, ha pedig megkísérelték, hogy rátámadjanak az ellenségre, semmivel sem értek el jobb eredményt, s veszteségeik ugyanolyan nagyok voltak. A parthusok ugyanis futás közben lőtték ki nyilaikat, amihez a szkíták után a legjobban értettek; menekülés közben érték el biztonságukat, s ezzel elvették a futás szégyenét. Amíg a rómaiak remélték, hogy a parthusok nyilaik ellövöldözése után abbahagyják a csatát vagy kézitusába kezdenek, szilárdan kitartottak, de amikor észrevették, hogy nyílvesszőkkel megrakott tevék állnak a közelben, ahonnan az őket már előbb bekerítő csapatok újakat kapnak, Crassus belátta, hogy a harcnak nem lesz vége, elcsüggedt.
Küldöncöket menesztett hát fiához, és megparancsolta neki, hogy mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt még bekerítik. A parthusok ugyanis főként Crassust támadták, és az ő szárnya körül próbálkoztak lovasságukkal, hogy a hátába kerüljenek. Ezért a fiatal Crassus magához vett ezerháromszáz lovast, akik közül ezret Caesartól hozott magával, ötszáz íjászt és a hozzá legközelebbi csapatokból nyolc cohors pajzsos harcost, s ezekkel támadásra indult. A parthusok szerették volna bekeríteni, akár mert, mint némelyek mondják, mocsaras területre értek, akár pedig mert mozdulataikkal igyekeztek a fiatal Crassust minél távolabbra csalogatni apjától; ezért tehát megfordultak és futásnak eredtek. Publius erre odakiáltott embereinek, hogy az ellenség megfut előlük, s utánuk eredt Censorinus és Megabacchus társaságában; az utóbbi bátorságával és nagy testi erejével tűnt ki, Censorinus pedig szenátori rangot viselt, kiváló szónok, s mindketten a fiatal Crassus kortársai és jó barátai voltak. A lovasság nyomukban volt, de eltelve harci kedvvel és reménységgel, nem akartak elmaradni a gyalogosok sem; már azt hitték, hogy győznek, és üldözik az ellenséget, amikor előbbre nyomulva észrevették a cselfogást, mert a látszólag menekülők megfordultak, és még sokkal többen csatlakoztak hozzájuk. A rómaiak ekkor megálltak, és azt gondolták, hogy kézitusába kezdhetnek velük, mivel olyan kevesen voltak. De a parthusok vérteseiket állították szembe a rómaiakkal, míg a lovasság többi része körülöttük száguldozott, feltörték a talajt, és a környező homokbuckákról olyan sűrű porfelleget vertek fel, hogy a rómaiak semmit nem láttak és hang is alig jött ki a torkukon, majd szűk helyre összeszorulva egymásra zuhantak, sebeket kaptak, és nem könnyű, hanem kínokkal teljes és gyötrelmes halállal pusztultak el; a földön fetrengve, vergődtek sebesülten, próbálták kihúzni a sebükbe betört horgas nyílhegyeket, amelyek átjárták izmaikat és idegeiket, de sebeiket ezzel még jobban elmélyítették. Rengetegen haltak így meg, és az életben maradottak is alkalmatlanná váltak a harcra. Amikor Publius biztatta őket, hogy támadják meg a vértes lovasokat, mutatták neki, hogy kezük pajzsukhoz, nyíllal átlőtt lábszáruk pedig a talajhoz szegeződött, s képtelenek akár futni, akár védekezni.
Lovasait mégis nekibátorította, nagy erővel előretört, és összecsapott az ellenséggel, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a támadásban csakúgy, mint a védekezésben, mert az ő emberei gyenge és rövid dárdáikkal támadták a parthusok bőrrel és acéllemezekkel borított mellvérteit, míg azok lándzsáikkal törtek a galliai csapatok könnyű páncéllal fedett, majdnem mezítelen testére. Pedig Publius leginkább ezekben bízott, s valósággal csodákat művelt velük, úgyhogy megragadták a parthus lándzsákat, birokra keltek velük, leráncigálták őket lovaikról, mivel súlyos fegyverzetük miatt nehézkesen tudtak mozogni. Sokan leugrottak lovukról, ellenfeleik lovai alá bújtak, s azokat hasba szúrták. A lovak fájdalmukban felágaskodtak, rátapostak lovasaikra éppen úgy, mint az ellenségre, és úgy vesztek oda. A galliai csapatokat nagyon gyötörte a hőség és a szomjúság is, mert egyikhez sem szoktak hozzá, s hozzá még legtöbben lovukat is elveszítették, amikor lóháton rohantak szembe a parthus lándzsákkal. Így aztán kénytelenek voltak visszahúzódni e nehéz fegyverzetűekhez, és vitték magukkal a súlyosan megsebesült Publiust is. Közben megpillantottak a közelben egy homokdombot, és oda vonultak vissza; a lovakat a domb közepén megkötözték, majd pajzsukkal kifelé szorosan egymás mellett felsorakozva, azt remélték, hogy könnyebben védekezhetnek a barbárok ellen. De éppen ellenkezőleg történt, mert míg a sík terepen az első sorban harcolók a hátulsó soroknak némi védelmet nyújtottak, itt a dombon a talaj egyenetlensége miatt a hátul állók fokozatosan magasabbra kerültek, és semmi lehetőségük nem maradt a menekülésre, hanem a nyílvesszők egyformán lecsaptak mindnyájukra, és jajveszékelve, tehetetlenül érte őket utol a dicstelen halál.
Közben az ellenség harci kiáltozással és győzelmi dalokkal egyre közeledett, s ez még félelmetesebbekké tette őket. Újra megszólalt a dobok dübörgő hangja, és a rómaiak újabb csata kezdetét várták. Hozták Publius fejét lándzsahegyre tűzve, közelükbe vágtattak, mutogatták, és megvető gúnnyal kérdezték, milyen családból származik, és kik a szülei, mert nem volna illő, hogy egy gyáva és hitvány apának, mint Crassus, ilyen nemes és kiválóan vitéz gyermeke legyen. Ez a látvány a rómaiakat még jobban megtörte és kétségbe ejtette, mint mindaz a szörnyű baj, amelyet addig el kellett szenvedniük; nem a bosszúra gondoltak, ami pedig természetes lett volna, hanem borzalom és rettegés vett erőt mindnyájukon. De Crassusban, mint mondják, a szörnyű csapás lelke legfényesebb tulajdonságait keltette fel. Hangos szóval járta végig a hadsorokat, és így beszélt: "Ez a gyász, rómaiak, egyedül az enyém, de bennetek Róma nagy szerencséje és híre töretlen, s legyőzhetetlen, és ebben van a ti szabadulásotok. Ha szántok engem, hogy elveszítettem a világon a legderekabb fiút, mutassátok meg ezt haragotokkal az ellenség ellen. Fosszátok meg örömétől, és bosszuljátok meg kegyetlenségét! Ne rémüljetek meg a történtektől, mert annak, aki nagy dolgokra tör, szenvednie kell! Lucullus sem győzte le vér nélkül Tigranészt sem Scipio Antiokhoszt, őseink ezer hajót vesztettek Szicília körül, Itáliában pedig sok imperátort és hadvezért, de egyikük veresége sem akadályozhatta meg őket abban, hogy erőt vegyenek azokon, a kik győzelmet arattak, mert a rómaiakat nem a jó szerencse, hanem polgárainak állhatatossága és vitézsége emelte fel mostani hatalmuk magas fokára. Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket ,szavainak nem akadtak lelkes hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta, milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon és csak szórványosan kiáltoztak, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a vértesek szembetámadva, lándzsáikkal szűk térre szorították össze őket. Némelyek közölök, hogy meneküljenek a nyílverte sebektől, merészen és kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük de nagy és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát hadd gyászolja meg fiát, bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az Arszakészhoz, mint úgy vigyék hozzá.
A parthusok a közelben táboroztak le éjszakára, és nagy reménység töltötte el őket; annál gyötrelmesebb volt az éjszaka a rómaiakra. Nem is gondoltak arra, hogy eltemessék halottaikat, vagy ápolják sebesültjeiket, folyton csak saját szomorú sorsukat siratták. A halál elkerülhetetlennek látszott, akár megvárják a másnap reggelt, akár belevetik magukat a végtelen síkságba, míg az éjszaka tart. Sebesültjeik sok gondot okoztak nekik, mert ha magukkal viszik őket, akadályul szolgálnak a gyors menekülésben, ha pedig hátrahagyják, hangos jajveszékelésükkel futásokra felhívják a figyelmet. Bár jól tudták, hogy mindennek Crassus az oka, szerették volna látni és hallani, de ő köpenyébe burkolózva feküdt e sötétben, mint a sors változandóságának jelképe. A bölcsen gondolkodók az esztelenség és a nagyravágyás áldozatát látták benne, aki nem elégedett meg azzal, hogy első és legnagyobb legyen annyi ezer meg ezer ember között, és azt hitte, hogy semmit nem ér az élete, ha két embernél alábbvalónak tekintik. Alvezérei, Octavius és Cassius, igyekeztek magához téríteni és lelket önteni bele, de hasztalan; ők maguk hívták össze a centuriókat és a szakaszparancsnokokat, s mivel tanácskozásuk eredményeképpen úgy határoztak, hogy nem maradnak ott, ahol voltak, felkeltették a katonákat csendben, kürtjel nélkül, de ekkor a súlyosan sebesültek észrevették, hogy bajtársaik el akarják őket hagyni, s egyszerre teljes zűrzavar és hangos jajveszékelés töltötte be a tábort. Mihelyt elindultak, zavar és rémület vett erőt rajtuk attól való félelmükben, hogy az ellenség rájuk támad. Többször is megváltoztatták útirányukat egyszer csatarendbe álltak máskor a velük tartani akaró sebesültek közül egyeseket magukkal vittek másokat letettek a földre, ezzel töltötték az időt háromszáz lovas kivételével, akik Ignatius vezetésével eljutottak Karrhaiig, körülbelül éjfélkor. Ignatius latin nyelven odakiáltott a falakra állított őrségnek, és amikor azok visszakiáltottak, szólt, hogy hívják oda a parancsnokot. Coponiust, akinek csak annyit mondott, hogy nagy csata volt Crassus és a parthusok között; többet egy szót sem szólt, még a nevét sem mondta meg; tovább vágtatott Zeugmába, és embereivel együtt megmenekült, de nagyon hibáztatták, hogy cserbenhagyta vezérét. Crassusnak mégis hasznára volt a Coponiusszal közölt hír, mert az jól sejtette, hogy a hír nem lehet kedvező, ha az, aki hozta, ilyen gyorsan odébbállt; ezért azonnal fegyverbe szólította az őrséget, és mihelyt észrevette, hogy Crassus az úton közeledik, eléje sietett, és hadseregével együtt bevezette a városba. A párthusok még az éjszaka folyamán észrevették az ellenség megszökését, de nem indultak üldözésükre; reggel azonban a táborban maradt nem kevesebb mint négyezer emberre rátámadtak, és mind leöldösték, azokat pedig, akik a síkságon bolyongtak az értük küldött lovasok összefogdosták."
Arrián (1. sz.) a szkítákról:
„A szkíta hadi jelvények sárkányok, melyek arányos hosszúságú póznákon függenek. Készülnek pedig összevarrt színes ruhaarabokból, fejeik és egész testük a farokig kígyót ábrázol.”
Lucián (szül. 120.) a szkítákról:
„Az ökörbőrre nézve következő szokásuk van: miután valaki, mástól megbántódik, és bosszút akar állni, de látja, hogy saját erejével harcolni képtelen, ökröt áldoz, és összeaprítva a húsát megfőzi, és földre terítve a bőrét ráül hátravetett kezekkel, úgy, mint akinek könyökeik megkötözték. Ez náluk a legnagyobb könyörgési mód.
S ahogy ott fekszik az ökör húsa, hozzá lépnek az esdeklő rokonai, és a többiek közül akinek tetszik és mindegyik elvesz egy részt, jobb lábával a bőrre lép, s ereje szerint ígér az egyik ugyan öt lovast élelemmel és zsolddal, a másik tizet, a harmadik még többet, egy másik ismét nehéz vagy könnyűfegyvereseket, amennyi tőle telik, s egy másik egyedül önmagát ajánlja fel, ugyanis nagyon szegény.
Némelykor tehát nagy sokaság gyűlik össze a bőrön s az ilyen sereg a legszilárdabb is az együtt maradásban s legyőzhetetlen is az ellenségtől, minthogy eskü által van lekötve, mert a bőrre lépni, annyi mint esküdni.”
Alexandriai Kelemen ( +220.) a szkítákról:
„A pogányok közül a kelták és a szkíták növesztik a hajukat, de nem piperézik magukat. Mind a két barbár gyűlöli a fényűzést. Világos tanukul felhozzák erre, a német a Rajnát, a szkíta a szekeret. Némelykor pedig a szkíta a szekeret is megveti. A barbár az ő nagyságát tartja gazdagságnak s elhagyván a fényűzést, egyszerűen él s fogván a szekérnél is fürgébb s neki elegendő házat, a lovat, felül a szkíta férfi s megy ahová akar. Megéhezvén pedig, eledelt kér a lovától, s az oda nyújtja neki ereit, s mije egedül van, a vérét urának adja”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT